Az út és a társ(aság)
Hiro Arikawa: Az utazó macskája
Az utazó, Szatoru és a sokáig kóborként élő macskája, Nana története, az utóbbi szemén át. Az elbeszélő macska nem páratlan, az ember szinte az első soroknál Natsume Souseki Macska vagyok c. regényére asszociál, már persze, ha ismeri, jóllehet az egy régebbi könyv és talán kicsit kevésbé könnyen befogadható egy mai olvasónak.
Megtudjuk, hogyan lett Nana Szatoru macskája és maradt az egészen saját életének végéig. Végigkísérjük egy furcsa utazáson, amelynek során Szatoru ellátogat néhány barátjához abban a reményben, hogy valamelyikük megfelelő gazdának bizonyul imádott macskájának. Csakhogy mindhárom helyen kudarcot vall, nemcsak a barátok élethelyzetének vagy kevéssé barátságos háziállatainak, hanem saját magányának és vágyának is köszönhetően, amiben Nana partnere, hisz ő is végig mellette akar maradni.
Végig, egészen Szatoru haláláig. Akinek van valamennyi érzékenysége és/vagy imádott macskája, annak már talán így is, de a könyvet olvasva is, az első látogatásnál, leesik, miről van szó, hogy Szatoru hova, mifelé tart. Hisz - ahogy Nana is mondja - az ilyen macskabolondok nem válnak meg kedvencüktől, csak ha nincs más lehetőség. Sejthető tehát a végkifejlet, tudható az úti cél, de akkor van-e értelme? Van-e értelme egy könyvnek, egy történetnek és az életnek?
A könyv a maga módján már az első oldalon választ ad: "Nem az út számít, hanem az, hogy kivel utazol." Bár kétségtelenül fontos a társ(aság), én inkább azt mondanám, és a regényben is ezt látom, mindkettő számít, sőt kapcsolódnak egymáshoz. Szatoru életútjának vége felé tart, Nana a társa, de mindeközben a férfi minden szereplőnek (Nanát is beleértve) új utat nyit az életébe, amihez mindig kapcsolódik társ(aság), és egy másik út lezárása is.
Szatoru saját életének lezárása közben figyelmezteti Koszukét: el kell engednie gyerekkorukban közösen talált macskájukat, vele együtt az apjával máig rendezetlen viszonyát, és az egykori macskára hajazó (Koszuke szemében pótlék) Nana befogadása helyett keressenek macskaszerető feleségével, akivel feszült a viszonyuk az apa miatt, új, közös macskát.
Megvallja utólag Csikakónak, hogy annak idején szerette, ezzel pedig leveszi a férjről, Szugiról a féltékenység és bűntudat terhét, amiért akkor szándékosan elhallgattatta a másik fiút, így egy tisztább lapot nyithatnak feleségével.
Josimine esetében Nana segít igazán, azzal, hogy megtanítja a hozzákerült kölyköt a vadászat alapjaira, ám épp ezzel szabotálja is saját gazdásodását, hisz a két férfi számára úgy tűnik, rosszul jönnek ki egymással.
A szülei halála után őt nevelő nagynéni, Noriko, akinél végül mindketten otthonra lelnek pedig mindkettejüktől kap valamit: Szatoru igyekszik tisztázni vele, lehet, hogy ő úgy gondolja, a fiúnak jobb lett volna máshol, igenis jó volt vele élni és rá hagyja Nanát, aki megtanítja, hogy szeresse jól őt és a később, Szatoru halála után befogadott kismacskát.
Végezetül az út végén, halálával, nemcsak szomorúságot hagy maga után, de kapcsolatot is teremt minden szereplő között, akik így megtalálják az utat egymás felé, hogy társak legyenek saját útjuknak legalább egy részén.
Jóllehet Az utazó macskája nem egy meglepő fordulatokban bővelkedő, csavaros történet, nem egy tipikus kalandos utazás, de végtelenül megható, érzékeny, szomorú és felemelő egyaránt, valamint rendkívül szórakoztató, köszönhetően Nana perspektívájának, amit szerintem nagyon jól sikerült eltalálni.
Hiro Arikawa, Az utazó macskája, Művelt Nép könyvkiadó, Bp., 2019.
