Kazumi - mint kiderült - új fiú volt Sadayuki évfolyamán, de másik osztályban. Valamikor január végén költöztek ide, mindösszesen egy utcányira tőlük, a város szélére. Házukon túl már csak erdő-mező terült el. Szinte közvetlenül a ház mögött domb emelkedett. Ennek távolabbi lejtőjéig futottak, ott rogytak össze. Utána csak feküdtek hanyatt a fűben, fürdették magukat a nyári melegben és a telihold fényében.

Kazumi hasát fogva hangosan nevetett, miközben azt ismételgette:

- Megérdemelted.

Majd megpukkadt, úgy szórakozott ezen az egyszerű szón, amit Sadayuki mondott még odabent nővérének.

Kazumi nővére is idegesítő volt, ráadásul gonosz, már találkozott vele párszor, de mindig úgy kezelte Kazumit, mintha leprás lenne, leplezetlenül gyűlölte. Ezzel szemben vele meg előszeretettel szórakozott, ezúttal amint meglátta, odarohant hozzá, lehajolt és megcsípte arca két oldalát.

- Itt az én kedvenc kis színes bőrűm! - mondta vigyorogva. Ugyanilyen kedvességbe bújtatott szitokként nevezte őt először kis mocskosnak. Hasonló hangnemben dicsérte meg Kazumit, amiért legalább jó ízlése van pasik terén, majd hozzáfordult és közölte: Ha kicsit idősebb lennél, még be is adnám neked a derekam, persze szigorúan alkalmilag. Talán azt hitte, nem érti, talán nem érdekelte.

Ez alkalommal azonban ott volt nála az otthonról hozott dobozos gyümölcsleve, még alig ivott belőle két kortyot, így egy jó adag landolt a nővér arcán, amikor dühében jól megszorította a kezében tartogatott dobozt. A lány csak pislogott rá, mire ő kimondta azt, ami eszébe jutott... megérdemelted.

- Komolyan, ez honnan jött? - kérdezte Kazumi még mindig kacagva.

- Apa is ezt mondta a mamámnak - felelte az igazsághoz híven.

Az ötödik születésnapján történt. Mint mindig, most is eljött anya anyukája, akinek ijesztő arca volt, olyan, akár egy bohócnak és fullasztó, émelyítően édes virág illata, amitől rosszul volt. Attól még inkább, hogy a mama minden addigi tiltakozása ellenére állandóan ölelgette, puszilgatta, ráadásul jó nyálas puszik voltak.

Az asztalnál ült már, amikor megérkezett, természetesen felállt a székből. A mama pedig rögtön letámadta, ő meg megmarkolta a terítőt, ösztönösen kezdett el szorongatni valamit, amikor hozzáértek, hogy valahogy eltűrje azt, amitől borzalmasan érezte magát. Túlzásba vitte a szorongatást, olyan erősen megrántotta a terítőt, a mamára és rá borult az asztal szélére rakott, remegős gyümölcs zselé. Anyja - szokás szerint - rögvest leteremtette és újfent kinyilatkoztatta: senki sem fogja szeretni. A mama nyöszörgött, aztán felháborodott. Apa akkor mondta neki: megérdemelte, majd hozzátette: mit tetszik csodálkozni, megmondták, hogy hagyjuk békén a testi érintkezésekkel, ha ő nem akarja.

- Erre mondta anyám, jobban teszem, ha megtanulok szerethető lenni (mindig ezt mondja) és apa csak ne mentegessen mindenféle hülyeséggel. Mondjuk már nem teszi, egy évvel később, amikor az ajtóhoz rohantam, mert azt hittem, ő jött haza, két rendőr mondta el anyának, hogy volt egy baleset, apa kórházba került, és sose jött már haza.

Kazumi, aki az elején még nevetett, komoly arccal felé fordult és egyetlen szemében döbbenettel azt kérdezte:

- Akkor nekem miért engeded meg néha, hogy megfogjam a kezed?

Sadayuki elfordította tőle fejét, el akarta takarni égő arcát, tudta, nem kellett volna mindezt elmondania, nem tudta, mi ütött belé, hogy mégis megtette. Vállat vont és annyit motyogott:

- Mert te elereszted, ha azt kérem - tényleg így is volt, azt az első találkozást kivéve.

Azt már megtartotta magának: Mert te más vagy, nem tudom, miért, de az vagy.

https://hu.pinterest.com/pin/457819118375543226/