Régebben úgy érezte, a boldogság nem mindenkinek jár, és ha így van, ő ezeknek táborát erősíti. Neki talán mást szánt a sors. Hogy miért? Ki tudja; rossz csillagzat alatt született vagy előző életében szörnyű ember volt, ezért kell most lakolnia.

Gyerekként sok ilyesmit hallott más gyerekektől: el vagy átkozva; lehet, nem is vagy ember, anyukád abba halt bele, hogy egy szörnyet szült; a nagymamád boszorkány, azért nem halt még meg... Mindezt azért, mert neki nem voltak szülei. Nem sokat tudott akkor még róluk, csupán annyit, apukája még a születése előtt halt meg valamilyen balesetben, anyukája pedig a szülés után, amire állítólag nem találtak magyarázatot.

A pletyka gyorsan terjedő természete és az emberi természet együttesen hamar meglelték a hiányzó láncszemet. Elvégre mi más lenne egy olyan fiú, aki ilyen balszerencsés, mint átkozott? Az sem segített túl sokat, hogy furcsának tartották hallgatagságát, élvezetesnek sírását, vagy félelmét. Elég volt magányos ítéletéhez az a három-négy hangadó, akkoriban mégis úgy érezte, mind ellene vannak, és ha ennyi ember véli szörnyetegnek, elátkozottnak, abban valószínűleg igazuk is van.

Bár a középiskolát már a szomszédos városban végezte, ahol egy jobb közösségbe került, néha hallani vélte a régi hangokat: Fúj! Nehogy hozzám érj, még a végén rám ragasztod az átkodat! Az alatt a négy év alatt szerzett barátokat, jó élményeket, egy reménytelibb jövőképét, de ott is ült a kórházban nagymamája mellett, azzal a hamis reménnyel, hogy nemsokára kiengedik.

Ő, az asszony, aki felnevelte és szerette, viszont minden bizonnyal tudta, hogy meg fog halni. Utólag visszagondolva legalábbis biztos volt benne. Azokban az utolsó napokban, mintha azon igyekezett volna, hogy megadja unokájának mindazt, amire egy életre szüksége lesz. Mindig kifárasztotta magát vele, de akkor se hagyta abba a mesélést a szüleiről. Ahogy a mamája beszélt, ő látta maga előtt a csupán fotókról ismert két embert, amint megismerkednek, amint egymásba szeretnek, ahogy építik életüket, ahogy várják őt...

Azóta eltelt már másfél év, végzett a középiskolában, és eljött ide, ahol mind nyugszanak. Bár nyár eleje volt, a nap is ki-kisütött, majd újból elbújt egy szürke felhőgomoly mögé, kifejezetten hűvös volt és a levegő közelgő eső nedves illatával volt terhes. Már akkor nagy, kövér, még ritkán hulló cseppekben pötyögni kezdett az eső, amikor a temetőbe ért. Kinyitotta hát ernyőjét. Mire a sírhoz ért, mintha az ég, a felhők is visszatartanák lélegzetüket, akár csak ő, elállt a csepergés. Ő azonban nem figyelt erre, ernyőjét fogva megállt a sírkő előtt.

- Hazajöttem - üdvözölte szeretteit, és elkezdett mesélni jövőbeli terveiről.

A temetőt körülölelő csöndben csak a saját hangját hallotta, a máskor csiripelő, trillázó madarak is hallgattak most. Ez egy idő után mély szomorúsággal töltötte el, a magány, mint egy macska kieresztett karmokkal, belemart, végigszántott gyógyuló lelkén, könnyet fakasztva.

Szinte ugyanekkor, épp csak legördült egy könny orcáján, felragyogott a napfény a közeli fák levelein. Elnémult benne a fájdalom e szépség láttán, bár ott lüktetett még. Emlékeket idézett ez a látvány, kellemes, melegséggel teli emlékeket. Neki legalább vannak ilyenek. Ott volt barátja, aki csak vágyakozhatott ezek után, bár a szülei még éltek. Igaz, ő azt mondta, megvonva vállát: Szerintem annyiféle a pokol, ahány az ember. Talán tényleg nem a legjobb abból erőt meríteni, hogy úgy véli, másnak rosszabb, hogy létezik rosszabb, ez valahogy mégis segített kizökkenteni.

A nap továbbsütött ugyan, közben eleredt a zápor is, annak hangjára tért magához gondolataiból. Mindig is úgy érezte, ha ilyenkor így esett, a napsütésben, hogy van ebben valami vidámság, talán az esőcseppek csillogása, időnkénti szivárványos színe teszi. Állt ott mozdulatlanul és csodálta, arcán egyre szélesebb, erőteljesebb mosollyal, aztán elnevette magát. Az volt benyomása, ahogy az egyre záporozó eső hangjai eltöltötték elméjét, mintha ez a zápor, ezek a cseppek boldogok lennének és amerre hullanak, mindenütt ott hagyják ennek az érzésnek nyomát. Önkéntelenül is kitárta felfelé fordított tenyerét, hogy mint ajándékot elfogadja ezt.

Nem érdemes várni a mennyországra, az vagy itt van, vagy sehol sincs - hallotta egyszer csak a közeléből. Egy középkorú nő volt, eltelt egy kis időbe mire felismerte, az átellenes házban lakott a férjével. - Legalábbis a férjem szerette ezt mondogatni.

Tényleg, két éve meghalt, jutott eszébe. - Részvétem.                              

Köszönöm - majd a nő elmosolyodott. - Azt hiszem, olyan vagy, mint ő. Bármikor, a legváratlanabb helyzetekben képes volt meglelni a boldogságot. Talán egy kicsi rám is átragadt ebből, de ahhoz nem elég, hogy élvezzem ezt az időt.

Mindketten nevettek ezen. Aztán a nő, aki néha vigyázott rá még kisgyerekként, aki az édesanyjánál kicsit idősebb volt, igaz, ezt a mamájától tudta csak, intett egyet sötétvörös esernyőjével a kijárat felé. - Megyünk? - kérdezte. A fiú bólintott és elindult a nő után.

https://hu.pinterest.com/pin/457819118377691938/