Ugyan nem ismerem Kazuo Ishiguro összes művét, de a következő négy regény ezt az állítást látszik igazolni. Mind négy könyv elkápráztatott és úgy hiszem, bárki számára figyelemre méltó olvasmányok lehetnek. Ezeket a műveket két fontos téma köti össze, melyek egyetemesek és minden ember számára fontosak: az emlékezet és az életutunk megítélése, mind saját szemszögből, mind a történelem szempontjából.

A négyből három regény realistább, abban az értelemben, hogy számunkra is ismert helyszíneken és időben játszódnak, történetük szereplői akár mi is lehetnénk. Ezekkel szemben Az eltemetett óriás egy már elveszett korba visz bennünket, története szimbolikus és érezhető benne némi fantasy jelleg. Ez keletkezett a legkésőbb, így bátran merem állítani, az ezt megelőző három mű egyfajta előkészületként is szolgál.

Először tehát tekintsük meg ezeket! Három történet, három ember, két helyszín, időben pedig szinte az egész huszadik századot felöleljük, ám a középpont a második világháború.

A lebegő világ művésze egy japán festő története, aki 1948-ban, amikor az ország az újjáépítésen dolgozik, kisebbik lánya pedig az eljegyzésére készülődik, saját emlékei közt barangol, mérlegre helyezi saját döntéseit és azok következményeit.

A dombok halvány képe egy japán anya története, aki a jelenben, Angliában második lánya látogatásakor, visszanyúl a második világháború utáni Japánba, ahol első férjével éppen első lányukat várják. Közben pedig megismerkedünk Szacsikóval, aki egyedülálló anyaként küzd, végül minden ellenérv ellenére Amerikába költözik egy külföldivel.

A Napok romjainak főszereplője egy főkomornyik, aki 1956-ban útnak indul az angol vidéken, hogy találkozzon egykori kolléganőjével. Ám ez az út nem egyszerű kirándulás, vagy baráti látogatás, hanem egyszerre emlék munkaadója életéről és egy szerelem megvallása és kudarcba fulladása.

Nem szeretném itt teljes egészében végigjárni e három ember múltját, inkább néhány mozzanatot emelnék ki, amelyek nagyon jellemzőek, minden ember életében előfordul(hat)nak és érdemes rajtuk elgondolkodni.

önáltatás

A legmarkánsabb példája a főkomornyik. Megrögzött ideája a méltóság, melyet ő úgy definiál: minden körülmények közt helyzetéhez illőn viselkedni. Egyrészről ez egy komoly hivatástudat jele, másrészről kőkemény páncél, ami mögé elrejtőzhet. E mögé bújik az érzelmei, elsősorban a házvezetőnő iránti szerelme elől, és egykori munkaadója jellemének, döntéseinek, azok eredményeinek megítélése elől. A Napok romjai számos – olykor meglehetősen abszurd − jelenetében leszünk ennek tanúi.

A dombok halvány képének főszereplője eleinte még azt bizonygatja: „mindig is szem előtt tartottam Keiko érdekeit”, míg a végén már így nyilatkozik: „Mindig tudtam, hogy Keiko nem lesz boldog itt. Mégis úgy döntöttem, hogy elhozom.”

A lebegő világ művészében, ahogy az emlékezet útjait rójuk, majd a jelenbe csöppenünk, folyamatosan felvetődik a kérdés: melyik az erősebb, az önáltatás vagy az igazságra törekvés?

Egy nagyon is meghatározó és mély kérdésről van szó, vagy inkább kérdések soráról. Például: áltatjuk-e magunkat, ha egy hivatástudatnak rendeljük alá az életünket? Vagy csupán egy nehéz döntést hozunk meg? Az esetleges jövőbeli történések mit igazolnak? Azt, hogy egykoron hazudtunk önmagunknak vagy csupán minden jó szándékunk ellenére elbuktunk? Mi a helyzet az igazsággal? Tegyük fel, hogy eléggé egyértelmű az, hogy belátjuk bukásunk, vagy azt, hogy rossz utat követtünk. De mi a helyzet a választással? Mert előfordulhat, hogy a sok lehetőség közt eltévedünk, hogy addig-addig próbálkozunk meglelni az egyetlen igazat és igazit, ami a dolgok természetéből adódóan lehetetlen, mígnem elsuhan mellettünk az élet, vagy épp elvesztjük a józan eszünket. Előbb-utóbb döntenünk kell, valamit felvállalni. Vagy hagyjuk magunkat sodródni az árral, azonban akkor sem háríthatjuk másra a felelősséget.

bukás

A lebegő világ művészében:

„az olyan ember, aki arra törekszik, hogy kiemelkedjen a középszerűségből, hogy több legyen, mint az átlagos, kétségkívül csodálatot érdemel, még akkor is, ha a végén elbukik….”

„Ha valaki ott bukott el, ahol mások elegendő bátorság vagy akarat híján nem is próbálkoztak, vigasztalást meríthet ennek tudatából, sőt mélységes elégtétellel szolgálhat számára, amikor visszatekint életére.”

Hasonlót látunk a Napok romjaiban. Az első részlet már ember közelibbnek tetszik, mint az előző mondatok. Ez nyilván a szereplők különbségéből adódik, míg előbbi egy művész volt, addig utóbbi egy főkomornyik.

„Kétségtelenül az is elég, ha az ilyen emberek, mint önök meg én, legalább megpróbálják a maguk kis hozzájárulását valamely igaz és nemes ügy szolgálatába állítani.”

A második részlet lényegében az előző könyv idézete pepitában.

„És ha van köztünk, aki súlyos és komoly áldozatokra kész az ilyen célok előmozdítása érdekében, az kétségtelenül már pusztán ezért is büszke és elégedett lehet, bármi legyen is a végeredmény. ”

Hozzáfűzném az eddigiekhez, hogy tisztában vagyok vele, valójában nem vagyunk egyenlők. Megszületünk bizonyos tehetséggel, képességekkel. Beleszületünk egy adott környezetbe, mely több vagy kevesebb lehetőséget kínál. Egyszóval vannak szerencsésebbek, akiknek könnyebb nagy célokat megvalósítani. De az erősebb fényhez sötétebb árnyék társul. Ezeknek az embereknek igen nagy a felelőssége és nagy szégyen, ha hagyja adományait elsikkadni. Másrészről mit nevezünk nagy célnak? Mert hát – valljuk be – sok olyan munka és életcél van, amit lenéznek, holott nagyon is fontos és becsülendő dologról van szó. Azt nem említve, mennyire szeretik egyes csoportok a másikat szapulni. (tipikus eset a fizikai munkás kontra szellemi munkás, vagy a karrierista nő versus családanya)

A harmadik részlet, mely kifejezetten a munkaadóra, Lord Darlingtonra vonatkozik, megér egy misét, legalábbis néhány mondatot. Tudni kell, a Lord az első világháború után címét és befolyását annak szentelte, hogy próbáljon változtatni a békeegyezményen, melyet rendkívül kegyetlennek és károsnak tartott. Nem nézte jó szemmel, hogy a már egyébként is legyőzött németeket még jobban megalázzák és megnyomorítják. Csakhogy annyira szerette volna a valódi békét, hogy később hagyta, hogy Ribbentrop ezen keresztül pedig Hitler bábja váljék belőle.

„És legalább az a kiváltsága megvolt, hogy élete végén elmondhatta: a saját hibáit követte el. Őlordsága bátor ember volt. Megválasztotta, hogy milyen úton járjon az életben, s kiderült, hogy rosszul választott. ”

választás és annak visszavonhatatlansága

Elöljáróban elmondanám, a választás, a döntés nagyon nagy dolog. Bátorság kell hozzá és fájdalmas is. Egyszerre a legnagyobb szabadság és korlátozás. Amikor valami mellett elköteleződünk, mindig fel is adunk valami mást. Vannak olyan esetek, amikor döntésünk végül rossz irányba visz, azonban akad lehetőségünk a kilépésre és újrakezdésre, esetleg javíthatunk rajta. Akad olyan is, amikor ez a döntés már visszavonhatatlan következményekkel jár.

Ennek példáját látjuk a Napok romjai másik szálában, a főkomornyik és az egykori házvezetőnő kapcsolatában. Már beszéltem a férfi álcájáról és érzelmeinek elfojtásáról. Ezzel párhuzamosan ott a házvezetőnő, aki annak idején meglebegtette előtte a házassági terveit egy másik férfival, ám arra hiába várt, hogy ez bármiféle reakciót  csaljon elő a csigaházába bújt főkomornyikból. Így végül férjhez ment és elköltözött. A főkomornyik azért utazik el, mert levelet kap a nőtől és elhiteti magával, hogy az visszaszeretne jönni Darlington Hallba dolgozni. Ily módon szakmai okokra vezeti vissza utazását, ami persze megint csak a sekély felszín. Sokkal fontosabb a nő boldogtalanságának kérdése, a lehetőség, hogy akár el is válhat férjétől. Végül azonban elég keserédes igazságot kapunk. A nő előfordul, hogy eltűnik otthonról néhány napra, amikor „megbolondul” és elege lesz az életéből. „És mindenfélék eszébe jutnak egy másfajta életről, egy jobbfajta életről. Például arról az életről, amelyet önnel élhettem volna, Mr. Stevens.” Ám ez csupán egy elveszett lehetőség, „Hiszen már úgysem lehet visszafordítani az időt.”

generációk különbsége

A dombok halvány képében kétszer is előkerül a téma. Egyrészről a jelenben, amikor látjuk az anyát, aki elhibázottnak tartja életét és döntését első lánya zárkózottsága és későbbi öngyilkossága miatt, ezzel szemben a második lány (és baráti köre) nemcsak nem bukásként, de egyenesen dicsőségként értelmezi az ő egykori döntését.

A második ilyen generációs különbség az após és férje, még inkább az após és férje egy barátja, Sigeo közt realizálódik. A konfliktust itt egy cikk képviseli, amit ez a Sigeo írt a tanításról és arról, hogy üdvösnek tartja a végbement változásokat, megemlíti az apóst is (aki egykor szintén tanár volt) és nem túl elismerően nyilatkozik róla és az ő generációjáról. Amikor az após számon kéri ennek okát Sigeón, ő elmondja, hogy milyen ostoba és káros dolgokkal tömte tele az ő generációjuk az ifjak fejét. Ez egyébként való igaz, ne feledjük ekkor a második világháború utáni Japánban járunk! Aki egy kicsit is jártas a témában tudja ott is micsoda hagymázas tévképzetekkel traktálták a lakosságot, amit hazafiasságként adtak el.

A generációk különbsége, ami mindennapjaink része, megint csak egy olyan dolog, amelyet könnyen fel lehet használni az Oszd meg és uralkodj elvhez. A változás, amely még nagyobb egy-egy történelmi esemény fordulópontján, többek közt ebben a jelenségben csapódik le. Sajnos nagyon jellemző, hogy ezt képtelenek vagyunk elfogadni, ehelyett inkább egymást bántják az emberek, egyik csoport utálja és bírálja a másikat és vica verza, holott nyilvánvalóan mindkettőnek megvannak a maga hibái és erényei.

Láttuk, hogy ebben a három regényben az emlékezet maximum egy-egy mondat erejéig kerül fókuszba, nem kérdez rá, nem boncolgatja mélyrehatóan, mert itt csupán eszköz, mellyel vizsgálatot tartunk életünk fölött. Nem így Az eltemetett óriásban, ahol az emlékezetet állítjuk pellengére.

Az Arthur király halála utáni Britanniában, ahol britonok és szászok békességben élnek, találkozunk egy idős házaspárral. Axl és Beatrice egy kis faluban él, ahol abszurd jelenetek sorával szembesülünk. Ezek oka, hogy emlékeik elvesztek, összezavarodtak, neki kezdenek valaminek, ám hamarosan elfelejtik, mit akartak vagy mit csinálnak. Ez nem csupán abszurd, de igencsak felemás élet is.

Axl és Beatrix hosszú idő után összerakja apró emléktöredékeit és felkerekednek, hogy meglátogassák fiukat a falujában, hisz vár rájuk. Elindulnak pedig valójában azt sem tudják, hol van pontosan az ő faluja, vagy hogy miért költözött el.

Hosszú utazás kezdődik, amelynek során megismerkedünk Gawain lovaggal, a szász harcossal, Wistannal és az ifjú Edwinnel, akit egy démon sebesített meg. Számos történettel, jelenettel találkozunk az út során, melyek abszurdak, zavarosak és nem egyszer hátborzongatóak. Ahogy haladunk előre, úgy lesznek a házaspár emlékei egyre tisztábbak, újabb töredékek villannak fel és rajzolódnak ki. Ehhez hasonlóan bontakozik ki a három másik ember jelentősége, célja.

Nem fogom itt a már említett jeleneteket leírni, de annyit elárulok, a végére minden a helyére kerül és megkapja saját jelentését. Mint például az, hogy az elején Beatrixnak miért olyan fontos, hogy éjjelre ők is kapjanak gyertyát, amit a faluközösség megtagad tőlük. Őszintén sokáig nem értettem ezt a gyertyamizériát, holott pofonegyszerű: az emlékeit, az emlékezés képességét szimbolizálja, amit mások megvontak tőlük.

Térjünk vissza a három figuránkra! Gawain lovag – aki még ismerte Arthurt–, feladata elvileg az, hogy megöljön egy bizonyos nősténysárkányt, aminek a lehelete borítja ködbe a vidék lakóinak emlékezetét. Valószínűleg furcsállni fogjuk,miért keres az öreg kifogásokat a feladat elodázására. Wistan ugyanezen célból érkezett ide. Edwin az ő tanítványává szegődik, közben az köti le, hogy hallja anyja hívását, akit egykor elraboltak.

Edwin valójában nem az anyját hallja és nem ő utána rohan egyre elszántabban, hanem a sárkányhoz vezeti el Wistant. A harcos valójában azért akar végezni a sárkánnyal, hogy visszatérjenek a szászok emlékei és vele együtt, egy seregként elpusztítsák a britonokat, akik egykoron ugyanúgy rájuk támadtak és halomra ölték őket. Gawain lovag pedig nem más, mint a sárkány védelmezője. Ő is egyike volt azoknak, akik annak idején elfogták a sárkányt, hogy Merlin varázslatával ő és vele az emberek emlékei is álomba merüljenek. Ezzel teremtették meg a békét szászok és britonok közt.

Bár a sárkányunk már egyébként is olyan öreg, mint az országút, alig szuszog még, azért a bosszútól és nemesnek vélt céljától fűtött Wistan megöli előbb Gawaint, majd a sárkányt is. Azt nem tudjuk meg, mi lesz ezután, mert a továbbiakban már csak Axl és Beatrix visszatért emlékeit és sorsát követjük még egy kis ideig. (Gondolom, azért sejtjük, mi is lehetett a vidék sorsa eztán.)

A regény magva egyszerre időszerű és egyetemes. Miért kell emlékezni, még akkor is, ha felejteni szeretnénk? Mert a felejtés nem megoldás. Elvarázsolhatjuk a sárkányt, de a varázslat egyszer véget ér. Saját személyes életünkben eltemethetjük a múltat, a traumát a tudattalanunk bugyraiba, elfojthatjuk, azonban ezzel elveszítünk jó és fontos dolgokat is. Még fontosabb, hogy bármi, amit eltemetsz, úgyis visszaköszön, rejtettebb vagy nyíltabb formában fog kísérteni mindaddig, amíg el nem kezdesz a megoldásán dolgozni. A traumákat és egykori konfliktusokat úgy oldhatjuk meg, ha mentálisan és érzelmileg feldolgozzuk, ami nem olyan könnyű feladat, ám kifizetődő. Minél előbb kezdünk ennek neki, annál kevesebb ideig cipelünk magunkkal egy időzített bombát, amely idővel még nagyobb szenvedéssel jutalmaz. Ez nem csak az egyén élettörténetére, de a történelemre is vonatkozik. Ha körülnézünk, meglátjuk, mennyire aktuális is ez a probléma.

Kazuo Ishiguro, Az eltemetett óriás, Európa könyvkiadó, Bp., 2016.

Kazuo Ishiguro, Napok romjai, Európa könyvkiadó, Bp., 2015.

Kazuo Ishiguro, A dombok halvány képe, Cartaphilus könyvkiadó, Bp., 2014.

Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művésze, Cartaphilus könyvkiadó, Bp., 2013.