Ez egy jó hosszú, epizódikus anime, amit egyszerűen azért kezdtem el, mert muszáj volt valami elég terjedelmes és lehetőség szerint minél kevésbé erőszakos, bonyolult történetet néznem. Egyrészt az ember időnként telítődik, másrészt személy szerint az elmúlt három évben lassan belebetegedtem ebbe a világba, bármilyen dramatikusan is hangzik, szerintem időnként sokakkal előfordul.*

Habár nem egy mindenestől vidám sztoriról van szó, mégis kedves, amolyan belesüppedős élmény, mégsem giccses. Jóllehet főhősünk természetfölötti lényeket, szellemeket (yōkai/ayakashi) lát, sok más tekintetben a történet nem valóságtól elrugaszkodott. A maga módján egy árva, elhanyagolt, bántott fiú változásának, "kivirágzásának" folyamatát meséli el.

Natsume Takashi szülei meghaltak, édesanyja a szüléskor, édesapja néhány évvel később. A kisfiú ezt követően rokonoknál él, akik egyik kézről a másikra adják, mindenhonnan mennie kell, mindenhol elutasítják, sehol sem lel barátokra.

El kell ismerni, Takashi furcsa, mindenféle szándék nélkül az, egyszerűen - akárcsak a nagymamája - látja az ayakashikat. Ez azonban - úgy, mint a valóságban - a történet világában sem érdekel senkit. Natsume nem tudja elkerülni, hogy újra és újra rossz gyerek legyen, bajba keveredjen, probléma legyen épp aktuális nevelőinek, hogy minduntalan gyűlöljék és kifigurázzák kortársai. Gyerekként teljes természetességgel, őszintén reagál a számára félelmetes, bosszantó lényekre, és ugyanígy beszél róluk. Persze, később tanul a "hibájából", el kezd rejtőzködni, már amennyire lehetséges. (Ide még visszatérünk később.)

Azt továbbra sem lehet állítani, nem művel időnként fura dolgokat...

Rögtön az anime elején éppen eszeveszetten rohan át erdőn, erdei úton. Legalábbis két iskolatársa mindössze ennyit lát. Amit nem látnak, az a két ayakashi, akik üldözik, valamiféle könyvet követelve tőle meg a nevüket. Mivel Natsumének halvány lilája nincs, mit is akarnak tőle, azt teszi, amit mindig, fut és egy szentélyhez menekül, ahol is véletlenül elszakít egy kötelet, mire egy dagi macska jelenik meg előtte. Mint kiderül, ő is egy ayakashi, akit elzártak, ám a fiú megtörte a pecsétet.

Anélkül, hogy minden részletet leírnék, hamarosan megtudjuk, a fiúval egyetemben, nagymamája, Reiko készített egy könyvet, a Barátok könyvét, amelyben az általa legyőzött ayakashik neve szerepel, így azoknak lényegében engedelmeskedniük kell a könyv tulajdonosának. Mivel pedig ez a könyv igen nagy erővel bír, sokan szeretnék megszerezni, még többen a nevüket akarják visszakapni. A bizarr macska, Nyanko sensei foga is fáj a könyvre, de alkut köt Natsumével, a fiú ráhagyja, ha meghalt, ezt a pár évtizedet hosszú életű ayakashiként kivárhatja. Nyanko eztán a testőreként Natsume állandó társa lesz (kivéve mikor inkább elmegy inni) abban a sok kalajmajkában, amibe a fiú minduntalan belekeveredik a legkülönfélébb ayakashikkal és olykor emberekkel.

Előrevetítettem már, itt semmi egetrengetőre nem kell számítani. Ez az anime egy kellemes, hangulatos, néhol fájdalmas, máskor vicces, megható fejlődéstörténet. Annak meséje, ahogy Natsume Takashi, aki addig érthető okokból egy a félelmébe, magányába, elfogadhatatlan személyébe zárt világban élt, a szerető és befogadó Fujiwara házaspárhoz kerülve, nagymamája örökségével szembesülve elkezd kinyílni. Megérteni embereket és ayakashikat, kapcsolódni hozzájuk, még ha a legtöbb ayakashi esetében ez csupán röpke találkozás is, de megismeri történetüket és magával viszi mindazt, amit ezekből magának leszűr.

Mindeközben pedig keresi az emlékeket, legyenek azok embereké vagy ayakashiké, amelyek közelebb viszik sosem látott nagymamája megismeréséhez, válaszokat keres, többek közt arra is, milyen utat járjon be a középiskola végeztével. Ez lesz az egyik - hogy úgy mondjam - igen földhöz ragadt rész: nincs mindenre válasz[1]. Hosszabban megfogalmazva: Reikónak és életének akármennyi (apró) részletét ismeri meg Takashi, továbbra is rengeteg rejtély övezi őt és egész családját.

Sok esetben pedig azért nincs válasz, mert a kézenfekvő lehetőség nem megfelelő, másik választás nincs, legalábbis nincs olyan, aki már azt meglépte volna, ezért homály fedi, miféle válasz és jövő is lesz/lenne abból. Hogy ne legyen ennyire semmitmondó, két példát is hozok. Natsume egyízben egy ember és egy ayakashi közti kapcsolatban találja magát, lényegében rajta keresztül próbálják elérni céljaikat. Az ayakashi véglegesen véget vetne kapcsolatuknak, ennek oka mindössze az, hogy a nyilvánvaló különbségek miatt nem szokott ilyen kapcsolat hosszútávon megmaradni. A lány viszont mindennek ellenére nem akarja elengedni az ayakashit, így Natsume segítségét igénybe véve újratalálkozik vele, és végül úgy döntenek, bár bizonytalan a jövőjük, nem tudni, mi is lesz ennek vége, valahogy megpróbálják együtt.

A másik példa maga Takashi, akinek kézenfekvő lehetőség lenne az ördögűzővé válás, még egy nagy klán is érdeklődik ereje iránt, ám ő ezt elveti, bár foglalkozik ayakashikkal és segít néha egy ördögűzőnek, nem akar így ezen az úton járni, azt azonban még nem tudja, miként is alakítsa akkor jövőjét, hiszen a képességének és a könyvnek köszönhetően az is kizárt, hogy mindenestől "normális" életet éljen.

Az életben, annak egész sok területén nincsenek egzakt válaszok, nincs egyetlen jó megoldás, még akkor se, ha ezt egyesek fennen hirdetik. Csak megyünk előre; ki-ki a saját környezetében, abból kiindulva, saját személyiségének, világképének, eszmeiségének birtokában él és cselekszik adott szituációkban vagy épp ítél meg egy helyzetet, egy gesztust. A másik tettének ilyen megítélésére talán a legszemléletesebb a movie egyik mozzanata (meg ne kérdezzétek, melyiké a kettőből, olyan hosszú címük van, nem jegyeztem meg): Takashi itt megismeri nagymamája egy "ismerősét", Reiko emlékeiben ez úgy él, ez a lány is megvetette, olyannyira, hogy amikor vissza akarta neki adni a leejtett kis csengőjét, inkább elrohant. Valójában a lány egyáltalán nem viseltetett rossz érzésekkel iránta, egyszerűen extrém módon ütközött ki félénksége. Reiko nem véletlen hiszi azt, amit, nem arról van szó, hogy paranoiás, önmagába zárva, a saját eddigi tapasztalatai alapján értelmezi a dolgot, már pedig azok szerint az emberek megvetik őt. Nincs mit csodálkozni, tapasztalataink rengeteget alakítanak rajtunk.

Takashi sem csakúgy lett az, aki magányos és elfogadhatatlanként tekint önmagára, jól mutatja ezt az elején (illetve emlékeiben) az ayakashik iránt érzett gyűlölete, az, ahogy igyekszik megszabadulni tőlük függetlenül attól, mit is akarnak, milyen szándékkal vannak ott. Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ami miatt szerettem volna erről az animéről írni, ugyanis több olyan (állítólagos) jelenségre/viselkedésre is rácáfol, amelyek állandóan elém kerülnek mostanság azokról, akik valamely módon mások, mint a norma.

Az egyik ilyen, hogy feltűnésből, viszketegségből olyanok, amilyenek, ki akarnak tűnni. Mi sem állhatna távolabb az igazságtól. Nem mondom, hogy egyáltalán ne lenne ilyen, de biztosan állíthatom, a legtöbben keresztülmennek azon, hogy igyekeznek beilleszkedni a "normálisba", beolvadni a többségbe, és még ha ez nem is megy, hát megtanulják, a legjobb, ha rejtőzködnek. Másrészt mi a feltűnősködés? Ez meglehetősen szubjektív, kinek mi az. Ráadásul miért kéne számítson? Azt is lehet feltűnöskődésnek nevezni, hogy állandóan animés pólóban mászkálok, és akkor mi lesz? Én így érzem jól magam, mivel pedig már előrébb jutottam onnan, hogy másoknak mindenben megfeleljek, nem cserélek ruhatárat senki kedvéért.

Igen, sejtem, most néhányan arra gondolnak, ez mégse olyan nagyon más dolog, mint mondjuk, nemet váltani vagy az azonos nemű pároddal akár csak kézenfogva sétálni. Az az igazság, hogy sajnos nem is kell kirívónak vagy egyenesen szemmel láthatónak lennie a különbözőségnek, elég egy kicsit furcsának lenni, eltérni bármiképp. Legalábbis ez a tapasztalatom. Natsumét például az egyik (épp aktuális) befogadó rokon lánya vádolja ezzel (ti. hogy feltűnősködik), holott a fiú egyébként is szégyelli, kevesebbre tartja magát, pontosan érzi, leveszi, hogy ő mindenütt teher és betolakodó.

Itt is láthatjuk: az első tapasztalatokat az elfogadhatatlanságodról nem felnőttként kapod, hovatovább nem is (csak) felnőttektől. Nyilván nem leszek népszerű ezzel, azonban kimerem jelenteni, az általános nézet, miszerint a gyerekek olyan tiszták meg ártatlanok, nem igaz, továbbá káros is, egyik lépcsőfoka a kortárs bántalmazás legitimizálásának, megtűrésének, sőt nem egyszer annak, hogy a bántalmazott gyereket bélyegezzék problémásnak. Utóbbi esetben már egyszerűen a többség ereje érvényesül, hisz a tanár, nevelő a kisebbtől, a könnyebben eltávolíthatótól várja a lépést, változást. (Azt már a múltkor is említettem, ilyenkor aztán a közösség szinte egy emberként bántalmaz vagy negligál, hogy beilleszkedjen és/vagy maga ne legyen áldozat.) Minderre még hab a tortánként jön - mint Natsume esetében is - ha a család sem fogad el, netán még bántalmaz is... Mondanám ezt, amennyiben nem lenne ez is elindítója, oka a kortárs bántalmazásnak, az otthonról hozott sebezhetőség, mintha csak a homlokára lenne tetoválva, szintén felhívó a keringőre a megfelelő gyerekeknél, pedig itt aztán nem lehet azt mondani, hogy "saját hibájából" lenne más, vagy feltűnősködni szeretne az illető.

Második ilyen dolog a miért kell hirdetni típusú vélemények, ami legtöbb esetben annyit takar, miért és hogyan merészel az illető egyáltalán létezni, ugyanis majdhogynem minden, amit hirdetésnek titulálnak az ő életük része is, csak nem tűnik fel, az megszokott. Egy másik emberen észreveszünk dolgokat, sok mindent akkor is, ha csak elsétál mellettünk és mi azt lessük (ahelyett, hogy a lábunk elé néznénk), ha ilyen-olyan okból ismeretségben állunk pláne. Aztán lehet, hogy fene nagy ítélkezés igyekezetünkben marha nagyot tévedünk... De ezt félretéve, nem kell feltétlen hirdetni sem, sem az arra hajlamos emberek ítélkezéséhez, sem ahhoz, hogy a környezetnek szemet szúrjon a más(ság).

A Fujiwara házaspár, jóllehet azt pontosan nem tudják, Takashi ayakashikat lát és nagy spirituális erővel rendelkezik, észreveszik, hogy időnként olyasmit lát, amit ők nem vagy épp megszüntetni a házban a huzamosabb ideje visszatérő furcsa jelenségeket. Amiként azt is észrevették, mielőtt magukhoz vették, a fiú elhanyagolt, magányos és sérült. Vulgáris leszek, ám egyszerűen szólva: ilyen az, ha nem egy seggfej vagy, észreveszel, esetleg tudsz valamit és vagy segíted, támogatod az illetőt, vagy szépen csendben békében hagyod, te nem akarsz vagy nem tudsz azzal a dologgal mit kezdeni, pont. Ahogy két barátjának is feltűnnek dolgok, furcsaságok, ettől még nem történik változás kapcsolatukban, elfogadják így, bár pontosan ők sem tudják, mi a helyzet.

Az új környezetében akad ezen kívül másik két korabeli, akikkel még az igazságot is megoszthatja, mivel ők is ilyen-olyan módon találkoztak már ayakashival és ezekkel a jelenségekkel. Hogy mennyi nehézséggel jár másként élni, másnak lenni és mennyire rájuk nyomja bélyegét az, hogy erről nem lehetett beszélni, azt jól mutatja (részben), milyen döcögősen érnek el odáig, valóban jó barátok legyenek, őszinte kapcsolat alakuljon ki köztük. Natsume már rutinból akkor is hazudik, leplez, távolságot tart, amikor semmi szükség nem lenne rá, mert megszokta, így fenntartható egy minimális, ám még kapcsolat, mert számára a magány, az egyedül viselt teher lett "normális". A nem kell hirdetnivel ez a legnagyobb baj, eléri, hogy a hallgatást bebetonozza, hogy sokkal nehezebben és később legyen esélye a másnak elfogadnia magát és kapcsolatba kerülnie, igazán megfelelő közegre lelnie, hogy megszokja a hazudozást, a titkolózást, főképp, ha nem annyira szerencsés, hogy a közvetlen környezetében megértésre, valamiképp hasonlóra/hasonló helyzetben lévőre lel.

Végezetül itt kerül sorra a harmadik, többet látott "kritika": azt akarják, ez legyen majd az új norma/normális. Nos, kétlem, ha van is esetleg ilyen ember, akkor nem épeszű, rendkívül elvetemült, vakbuzgó, aki a lónak a másik felén kötött ki. Szimplán azért, mert isten mentsen már meg minket az ilyesmitől, hogy norma!, emberi életek, életmódok és kapcsolatok stb. vannak, nem kell ennek valamiféle standardizált dolognak lennie. (Személy szerint a hideg kiráz tőle, valahogy az a képzetem lesz tőle, nem is emberi lény vagyok, hanem valami gyártó robot, ami gáz, ha belegondolunk, a személyünkről, az életünkről beszélünk.) Akinek még fenntartása van, közlöm, a bűncselekményekre ott (lenne) a törvény, az más kérdés (milyen érdekes, hogy konstans kevesebbeknél vágja ki a biztosítékot ez), hogy az és úgy irkálja át, ahogy óhajtja, hogy ha van is törvény és még jó is, ergo valaki még nem alakította saját kénye-kedvére, nem tarttatják és tartják be, nem mindenkinél. Ez márpediglen szerintem aggasztóbb.

Egyben biztos vagyok: Natsume Takashi nem akarná, hogy általában elfogadás, leginkább békén hagyás, néhányaktól megértés és szeretet helyett mindenki az ő életét élje, úgy, ahogy ő. Oké, nem ez az egy van, a lényeg, hogy ha valami nyugis és aranyos élményre vágytok, bátran vágjatok bele Natsuméval együtt a kalandokba! (Én meg csak koptatom a billentyűket, mint mindig.)

Natsume Yuujinchou (Natsume's Book of Friends), 2008-2017 (6 évad), eredetileg Yuki Midorikawa mangája, rendezők: Takahiro Omori, Kotomi Deai, írók: Kenichi Kanemaki, Sadayuki Murai.

*Ez is oka annak, hogy a következő hónapokra sem tudok még túl nagy aktivitást ígérni, ezért elnézést. Persze, azért időnként felbukkanok valamivel.

[1] Mivel a manga (elvileg) még mindig fut, itt részben talán lesznek, lehetnek változások, én az eddigiekből indulok ki.