2. Igazság, erkölcs, törvény - közösségi, társadalmi szint

Egészen más színezetet kap az igazság és más jelentőséget, amikor átlépünk a közösség, a társadalom szintjére - látni fogjuk, hogy itt ugyan nem lehet kikerülni az igazság kérdését, ám továbbra sem áll előttünk színről színre -; és megjelenik az erkölcs/etika, a jó és rossz kérdése is.

Hogy mennyire nem egyszerű, sőt lehetetlen szétválasztani a jót s a rosszat, hogy egy esemény lehet mindkettő, arról A dohány meg az ördög számol be. Ebben a dohány úgy került Japánba, hogy az ördög hozta be, aki Szent Ferenccel jött. "Mert nagyon is természetes, hogy amikor a "déli barbárok" istene idejött hozzánk a tengerentúlról, az ördögnek is vele kellett jönnie..." A jó nem jár egyedül - mondhatnánk, a rossz sem, nem kaphatjuk meg valaminek csak az egyik oldalát, egyik tulajdonságát, előnyét vagy hátrányát.

Az ördög aztán unalmában dohányt termeszt, mivel még nincsenek lelkek, akiket megszerezhetne. Később találkozik egy megkeresztelkedett marhakereskedővel, aki érdeklődik, mi ez a szép virágú növény. Az ördög menten alkudozni kezd, neki adja a földet a növényekkel, ha kitalálja, amennyiben nem sikerül, az övé lesz a teste, lelke. A szorult helyzetből ugyan kivágja magát a kereskedő, egy trükkel megszerzi a növény nevét, így megmenekül, azonban azt jelentené ez, hogy az ördög kudarcot vallott? Hiszen a dohány elterjedt. Egy jó dolog más szempontból rossz, a jó megtörténtével eljön a rossz is.

Nem csak egy esemény jó és rossz egyszerre, mi, emberek sem vagyunk különbek, sőt, ha Akutagawát olvassuk, inkább a rossz felé látjuk billenni a mérleg nyelvét. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy ne lenne benne empátia vagy megértés, én legalábbis néhol kiérzem ezt a szövegekből.

A vihar kapujában, amely valószínűleg legismertebb írása, például egyszerre mutatja be az erkölcs képlékenységét, miközben főszereplőjét mégiscsak igazságosnak érezhetjük. A főalak egy lakáj, akit elbocsátottak, s mivel Kiotó egyébként is nehéz időket él, semmi reménye, egyetlen választási lehetősége, hogy éhen hal vagy tolvajjá lesz. Ugyan utóbbi gondolat taszítja és inkább menedéket keres egyelőre a kaputoronyban, ott a döntés megszületik és tolvajként menekül el.

A toronyban egy öregasszonyra lel, aki épp egy hulla haját tépkedi. A lakáj igazságérzetétől hajtva kardot szegez rá s kérdőre vonja, mire a nő elmondja, parókát készít, majd hogy megindokolja a hullagyalázást, beszámol arról, a halott is csalt életében, hogy túléljen, tehát biztos nem bánná. A lakájt erre elönti a düh s azzal, hogy ezek szerint biztos az öregasszony se bánja, ha ő kirabolja, hisz csak a túlélésért teszi, ellopja kimonóját.

A bozótmélyben[1] egy gyilkosságról olvasunk, ami elsőre tiszta sornak tűnik, hamar be is kasztlizzák a közismert útonállót, Tadzsómarut, akit előző nap láttak is a házaspárral. Tadzsómaru be is ismeri a férfi megölését, ám a feleség azt vallja, ő ölte meg, sőt a halott lelke azt állítja, öngyilkos lett.

Elsőre úgy véltem, ez a történet pusztán a megismerhetetlen igazságról szól, viszont utólag úgy látom, elsiklottam afölött, hogy mindhárman azért vallják magukénak a gyilkosságot - bármilyen bizarrul is hangozzék -, hogy fényezzék magukat, ne kerüljenek szégyenbe. A férj a felesége árulása (Tadzsómaruval tartana) miatt kerül szégyenbe, a feleség, mert Tadzsómaru megerőszakolta, s önmagával akar végezni, ám úgy érti, a férje azt kérte ölje meg (be volt tömve a férfi szája). Tadzsómaru pedig azt állítja, a nő kérésére ölte meg párbajban a férfit, mert a nő szerint valamelyiküknek meg kell halniuk, mert mindketten látták szégyenét. Még csak nem is egyeznek történeteik, mind megkomponálták a saját igazságukat, épp ezért sosem derül ki, valójában mi történt. Itt az író nem fűz hozzá semmilyen megjegyzést, szóval ránk van bízva, miként vélekedünk.

Ha elolvassuk A majom c. történetet, ott az embernek nem lehet megbocsátani, nem lehet felmenteni. Egy katonai hajón járunk, ahol éppen általános gyülekezőt tartanak, hogy néhány ember átvizsgálhassa a matrózok cuccait a mostanság történt lopások miatt. A lopott tárgyak megkerülnek, ám a bűnös matróz nincs a gyülekezők közt, ettől az első tiszt megijed, a többiek jót szórakoznak rajta és a majomra gondolva, amely ellopott egy órát, s azért 2 nap éhkoppra ítélték, amit nem tartottak be, keresni kezdik a matrózt. Az elbeszélő még azelőtt megleli emberünk, mielőtt öngyilkos lenne, és emiatt ő maga is bűnösnek érzi magát, tudja, hogy a katonai börtön sokkal nagyobb szenvedés lesz, és azt is megérti, az első tiszt riadalma abból fakadt, hogy az embert látta, nem a majmot, mint a tréfálkozók. Márpedig az embert nem lehet elengedni, fizetnie kell tetteiért.

Visszatérve egy kicsit A bozótmélybenre, a kihallgatáson Tadzsómaru a következőt mondja:

"Csakhogy én, ha embert ölök, kardot rántok, és lecsapok vele, ti viszont nem karddal csaptok le, ti a hatalmatokkal, a pénzetekkel öltök, sőt ha nincs más hátra, a kenetteljes szavaitokkal is tudtok gyilkolni. Na persze, ott nem folyik vér, az ember életben marad, milyen nagyszerű! Mégis agyonvertétek!"

A hatalom megvetése szól ebből, a hatalomé, ami sokszor rosszabb, de minimum nem különb egy bűnözőnél. Az utolsó két történetben ez is megjelenik, és a társadalom kritikája, az emberé, aki imádja, isteníti, féli, szolgálja ezt a hatalmat.

A tábornok egy négy kisebb részre, jelenetre bontott írás. Az elsőben egy katona társai közt még azt mondja: "A tisztelgésért a kantinban nem adnak pálinkát!" Amikor azonban a tábornok kezet fog vele, meghatódik. Utána a harcban megsebesül a fején és megőrül, saját bajtársa hullája fölött kiált győzelmet.

A második részben egy alacsonyabb rangú katona hiába javasolja a két elfogott kém cipőjének szétfejtését, miután máshol nem lelnek semmit. Ám amikor a tábornok rendeli el, mindenki őt élteti. A tábornok elrendeli a két kém kivégzését, de természetesen másokra bízza.

A harmadik eset egy tábori színház előadáson esik meg, ahol is a tábornoknak sem a humor, sem a szerelem témája nem nyeri el tetszését, s ezért mindenkinek hősi halálról szóló darabot kell néznie.

Utolsónak egy húsz évvel későbbi beszélgetésnek vagyunk tanúi, egy apa és fia között, az apa, egykori katonaként jó emberként emlékszik a tábornokra, aki öngyilkos lett nemrégiben, képét a festmények közé akarja tenni, ám fia nem lelkesedik érte, azt mondja, egy társa is öngyilkos lett, de nem csinált előtte képet magáról.

Végül pedig én idesorolom A pokol kínjait is. Joshihide az udvar festője, akit sokan nem kedvelnek, furcsa, mogorva alak, csak a festésnek és lányának él. A lány a császár egyik kedvelt udvarhölgye, apja szeretné újra látni, hogy hazaköltözzön, azonban a császár ezt húzza-halasztja, majd a címadó festmény megfestésére kéri Joshihidét.

A festő, aki bármit megfest, viszont előtte látnia kell, természetesen nem boldogul jól a pokolbéli szenvedések megfestésével, azért lassan elkészül a mű, de nem teljes. A hiányzó részre szó szerint megálmodja egy égő hintó alászállását, benne egy ifjú hölggyel, aki elég. A császár, hogy móresre tanítsa a festőt (és hogy bosszút álljon a lányon - ez ugyan csak sejtetve van), megadja a festőnek a kért látványt, eléget egy hintót, benne a saját lányával. Joshihide nem tiltakozik, elkészíti a festményt, aminek még bírálói is csodájára járnak, majd felköti magát.

Mindkét bűnös alak a hatalom birtokosa, még ha Joshihide messze kisebb, jelentéktelenebb, mindketten feláldozzák a lányt, a császár mind apát, mind lányát játékszerének tekinti, és még csak meg sem bűnhődik. A pap személyében a társadalom is mérlegre tétetik. A pap egyszerre bírálja, megveti a festőt, mert ilyen ócska, mindent feláldoz a művészetért, miközben a festménytől el van ragadtatva, a végeredmény elbűvöli, az kell, persze az amivel ennek elérése jár, a folyamat csupán megvetést érdemel.

[1] A vihar kapujában és A bozót mélyben c. művekből készítette Kurosawa A vihar kapujában c. filmjét.

Akutagava Rjúnoszuke, A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó, Bp., 1974.

Akutagava Rjúnoszuke, A vihar kapujában, Scolar Kiadó, 2007. (A két azonos című kiadás nem teljesen egyezik.)

Akutagava Rjunoszuke, A hottoko álarc, Magvető kiadó, Bp., 1979.

Akutagava Rjunoszuke, Víz alatti emberek, Magyar Helikon, 1975.