Ez az anime elsőre megtévesztő lehet. Ha belepillantunk, nem tűnik különösebben érdekesnek vagy izgalmasnak (kivéve, ha valaki nagy rajongója a slice of life műfajnak).

Adott négy nagyon édes leányzó és egy cuki kutyus. Ők az Iskolai élet klub tagjai, ami annyit takar, hogy tanítás után sem mennek haza, hanem ott élnek. Ez már azért valami fura dolog. Aztán egyre több furcsaságra lelünk. A tanóra közben csak úgy ki-bejárkálnak a lányok, elmennek kutyát keresni és hasonlók. Ráadásul időről-időre, mintha csak fellebbenne egy fátyol, teljesen más, baljóslatú képek villanak fel. Végül kiderül, ezek a tizenéves lányok valójában túlélők, akik itt alakították ki menedéküket, amely körül már csupán zombik őgyelegnek.

Az anime az ő mindennapi életüket mutatja be ebben az apokaliptikus környezetben, valamint végigkövetjük, amint apránként rájönnek, mi is áll a történtek hátterében és miért olyan jól felszerelt az iskolájuk. Ugyanis érdekes módon az épületet úgy tervezték, hogy abszolút önellátó legyen. Van áramuk, vizük, saját kis kertjük a tetőn, rengeteg élelmiszerük, ami azért nem szokványos. Kiderül, hogy ezt a helyet kifejezetten menedéknek tervezték, a zombik pedig egy biológiai kísérlet eredményei, bár pontosabbat erről nem tudunk meg.

Mindennek ellenére a kezdeti kettősség mindvégig megmarad. Mintha egyszerre lenne egy a szokásostól picit eltérő, ám mégis hétköznapi élet bemutatása és egy önmagából teljesen kifordult, veszélyes világban való túlélés megörökítése. Ez a bizarr kettészakadt világ Yuki (az egyik lány) karakteréből fakad. Ebben az írásban az ő szerepe és világlátása lesz a téma.

Amikor végiggondoltam, mit szeretnék ezen alkotás kapcsán kiemelni, akkor eszembe jutott egy egyszerű, ám sokatmondó kis történet, amiről Radnóti számol be naplójában. Egy nap kiszökik egy elmegyógyintézet ápoltja, akit egy fa tetejéről szednek össze, ahol azt kiabálja, hogy mindenki szolgáltassa be a parafa dugókat, hogy azzal betömhessék a világ fegyvereit. Felmerül a költőben a kérdés, valóban ez az ember-e az igazi bolond?[1]

Yuki egy élettel teli, vidám kiscsaj. (Én őszintén irigylem is emiatt.) Persze gondolom, előkerül a kérdés: hogy a fenébe lehet az ilyen körülmények között? Nos, Yuki – hogy úgy mondjam – kicsit másképp látja a világot. Az ő elméjében nincsenek zombik, nem kényszerűségből kempelnek az iskolában, hanem egy fantasztikus klub tagja, ahol különböző kalandokban van részük. Például amikor kimennek a városba beszerezni néhány dolgot, az Yuki számára egy kirándulás. A tanárnőjük, aki elvileg meghalt, hogy őket védje (egész pontosan ő is zombi lett), még mindig él és vele van. Sokszor látni, ahogy beszélgetnek.

Most minden bizonnyal vannak, akik felsóhajtanak és azzal a lendülettel kategorizálnak: Yuki őrült és ennyi. Én viszont azt mondom, nem ilyen egyszerű és nem is egyértelmű.

Először is, Yuki még így is, ha kell, felfogja a veszélyt. Igen, lehet, hogy nem a megszokott módon, de érzékeli. Amikor lemennek az iskola könyvtárába néhány könyvért és ő egyedül van a képregényeknél egy betévedt zombi épp arra tart, ahol ő van. Yuki észreveszi és a már említett tanárnő segít neki elbújni és instruálja, hogy mit tegyen, illetve leginkább ne tegyen. Lehet, hogy ez a tanárnő már nem él és nem több mint elmeszülemény, de épp ez jelzi, hogy Yuki mentálisállapota ellenére érzékeli a valóságot, még ha igen szokatlan formában is.

Ezt jelzi az is, hogy amikor betörnek a zombik, cselekszik és a tanárnő segítségével (bár már emlékszik rá, hogy meghalt) megtalálja a rádiós szobát, ahol végül egy beszédet tart, amivel megmenti társait. Ez azért némi magyarázatra szorul. Az anime zombijai általában békésen el vannak az iskola udvaron, azonban esős időben szeretnének bejutni és egy ilyen viharos nap van, amikor elözönlik az épületet. Ezek a zombik ráadásképp valamennyi emlékkel rendelkeznek életükről, például az iskola körül járkálók mind tanulók vagy tanárok. Ezt az ismeretet használja fel Yuki, aki felszólítja őket, hogy mivel már vége a tanításnak, itt az ideje, hogy hazamenjenek, és tényleg szép lassan el is tűnnek.

Bizonyos szempontból Yuki állapota terhet ró a többiekre, azonban (azon kívül, hogy a végén megmenti őket) sokat kapnak is tőle. Ugyanis Yuki másféle látásmódja és vidám, energikus természete egyfajta gyógyír számukra is, hiszen a sok szörnyűség, fájdalom és félelem ellenére képesek élni, reménykedni, összeszedettek lenni és örülni. Ez pedig nagy ajándék. Bár a végén már meglátja a valóságot és elfogadja, tanárnőjének halálával együtt, állapotának pozitívumai megmaradnak.

Tágabb értelmezés, avagy mit mondhat számunkra e karakter a mi zombimentes hétköznapjainkban?

1. Manapság már igyekszenek humánusabban tekinteni és kezelni a mentális betegeket, azonban sajnos sok helyen (például hazánkban is) még él az a sztereotípia, hogy akinek ilyen gondja akad az egyszerűen őrült, bolond, hülye. Sokféle problémája lehet egy embernek és nagyon különböző állapotokat vesznek itt egy kalap alá. Teljesen más egy kedélyállapot betegség, mint egy pszichózis. Feldmár András például úgy tartja, ezeknek az embereknek a nagy többsége nem kifejezetten beteg, hanem az élettel van valamilyen problémája, amin egy jó terápia/beszélgetés többet segít, mintha önkényesen elkábítjuk és begyógyszerezzük őket.

2. Biztos az a veszélyes és kártékony, akit mi leőrültezünk? Lehet, hogy az illető csak másképp tekint a világra, még az sem biztos, hogy valami baja van. De most tegyük fel, hogy van. Közel sem száz százalék, hogy képes lenne bárkinek is ártani, a legtöbben csak megakadtak vagy szenvednek. Ellenben ott a pszichopaták példája, akik sokszor szimpatikus, megbecsült, presztízzsel bíró hétköznapi emberek tökéletes álcáját hordják magukon, csakhogy valójában igazi szörnyetegek, akikből minden empátia, lelkiismeret, bűntudat hiányzik.

Feldmár András előadásaiban többször megemlít például egy kanadai altatóorvost. Kanadában van egy éves kvóta, ha egy orvosnak „csak” annyi betege hal meg, akkor még nem kerülnek vizsgálat alá. Ez az orvos, mivel nagyon jól értett a dolgához, számolhatott azzal, hogy benne marad a kvótában. Ezért minden évben eldönthette, melyik legyen az az egy beteg, akit ő önkényesen, szándékosan megöl. (Sajnos meglehet, hogy ez az ember a mai napig szabadlábon ténykedik, mivel ezt egy terápiás beszélgetés keretében mondta el. Nem azért, hogy segítséget kérjen, hisz nem tartotta rossznak mentalitását és tettét, hanem hogy valakinek henceghessen hatalmával. Ráadásul a hatóságok szemében ő a szavahihetőbb szemben Feldmárral.)

3. Mára már többen kutatják azt is, hogy az egyes betegségeknek lehetnek-e és ha igen, milyen pozitív hozadékai. Ilyet például olvastam depressziósokkal kapcsolatban. Idesorolható – megfelelő fenntartásokkal kezelve – a sokak által ismert és többször vizsgált kérdéskör: kreatívabbak-e a mentális betegek? Vagy a fordított eset: a művészek nagyobb arányban mentális betegek, mint a más foglalkozásúak? (Utóbbinál azért bennem mindig felmerül a kérdés, vajon nem azért lesz-e ilyen problémájuk, mert a társadalom és a közösség nem feltétlenül pozitívan tekint rájuk? Mindamellett, hogy hivatalosan e betegségek hátterében nem pontosan tudni, mi áll és sokszor a genetika is szerepet játszik. De talán ennek is lehet szerepe.)

Megemlíthető még itt a PTN, vagyis a poszttraumatikus növekedés jelensége. Ebben az állapotban folyamatosan jelen van a szenvedés, ennek ellenére valami pozitívat is kihozunk belőle, fejlődünk, létrehozunk valamit.

4. Láttuk, hogy Yuki állapota (részben) ideiglenes volt. Márpedig ehhez hasonló, hogy elveszítjük egy szerettünk vagy valamilyen traumát élünk át, velünk is bármikor előfordulhat, sőt mindenki életében eljön ez az idő. Természetesen nem mindenki kerül ennyire szokatlan tudatállapotba, de tény, hogy ilyenkor azért mások vagyunk, mint a „normális” emberek.

5. Yuki, illetve ahogy a környezete kezeli, lényegében bemutatja azokat az elsőre talán furcsa közösségeket, amelyek az ún. menedékházakban működnek, melyeket az olyan mentális betegek részére hoznak létre, akiket egyébként kórházba vitetnének, ők azonban nem akarnak menni, mert mondjuk nem akarják, hogy telegyógyszerezzék őket. Ezekben a házakban tehát ilyen emberek élnek együtt, megegyeznek néhány szabályban, de ezen kívül mindenki azt és úgy tesz, ahogy kedve tartja.

Yukit nyilván nem lehetne kórházba vinni, és a többi lány normális, mégis a hozzáállásuk, hogy hagyják, éljen ebben az állapotban és asszisztálnak hozzá, valószínűleg többet segít neki, mintha rá akarnák erőltetni a maguk valóságát. Talán ennek is köszönhető, hogy nem szakad el teljesen a valóságtól és hogy előbb-utóbb képes kijönni ebből az állapotból.

Ui.: A valóság egyébként is relatív ;)

Gakkou Gurashi, 2015, írta: Nitroplus' Norimitsu Kaihō, illusztrálta: Sadoru Chiba.

[1] Radnóti Miklós, Ikrek hava. Napló, Osiris, Bp., 2003, 48-49.