Avagy a 366 részes mosószerreklám (by Antifaces) :D Nem is mosószer, hanem fehérítő, de kicsire nem adunk.

Ez az egyik olyan anime, amivel boldog-boldogtalan találkozott már. Kritizálni nyilván mindent lehet, ezt a darabot is. Ennek ellenére azt hiszem, sokunkat magába szippantott annak idején a halálistenek világa. Mivel ennyire közismert történetről van szó, ezt nem fogom itt külön ismertetni. Bár – mivel a világának lapjairól írok néhány gondolatot – azok is megismerkedhetnek nagyjából vele, akik eddig nem tették.

Bevallom, nehéz volt összeállítani, miről is írjak pontosan. Elég hosszú műről van szó és egy nagyon összetett, bonyolult világról, a történet igen sokrétű. Téma tehát sok lehet. Mindenesetre én az alapoknál maradtam, már csak azért is, mert elég régen láttam az animét és ennyi részt nem áll módomban újranézni az írás kedvéért.

Az első gondolatkör középpontja a kérdés: mi a lélek? A kérdés, amit Ulquiorra tesz fel Orihimének. A kérdés, amely az anime alapjára vonatkozik. Mert hát mi is ez a mű, azon túl, amit elsőre látunk? Lelkek története, lelkek különböző kategóriáinak bemutatása, ezzel együtt egyfajta válasz a kérdésünkre. Amely kérdésre egyébként lehetetlen egyszerűen egy definícióval felelni. Éppúgy, ahogy képtelenség így meghatározni az igazságot, a művészetet stb. Fogalmak, fontos fogalmak, melyeknek nem létezik egyetlen, tömör, mindenkor és mindenhol helytálló meghatározása. Csupán próbálkozhatunk megragadásukkal, leírásukkal, annak tudatában, hogy válaszunk csak a mi pillanatképünk. Korlátozott időben, térben és korlátozott a mi személyiségünk által.

Mint már említettem, az anime lelkek különböző kategóriáinak bemutatása. A továbbiakban ezen elképzelésem mentén fogom értelmezni a művet.

Az emberek világa nem különösebben szokatlan. Az emberi testbe zárt lélek motívuma, amit Ichigo átváltozásai kapcsán látunk (szó szerint kitaszítják testéből a lelket), az emberiség egyik alapvető, kollektív elképzelése. Amivel az anime árnyalja ezt a szokványos emberi világot, az az univerzum kitágítása. A lelkek világegyetemében az emberek mindössze egy csoport, világuk egy részlete csak a teljes képnek. Ráadásul a többi faj hatással van erre a csoportra, miközben nekik vajmi kevés erejük és beleszólásuk van a dolgokba. Ez majd Ichigo színre lépésével változik meg apránként, habár ő maga csupán részben ember. Igazából egy (talán túlságosan is) hibrid lény, aki több különböző kategóriát egyesít magában, és épp ezért képes egy igazán jelentős változásokat elérő karakterré válni.

A szellemek nem mások, mint a halál traumáján átesett lelkek. Azok, akik ezt a traumát elfogadták, megfelelően feldolgozták, nem időznek itt, továbblépnek Soul Societybe, ahol leélik emberi mértékkel igen hosszú életüket, majd haláluk után ismét megszületnek emberként. (Vagy közben halálistenekké is válhatnak, ha rendelkeznek az ehhez szükséges erővel, de előbb-utóbb ők is meghalnak.)

A szellemek szigorúan véve igazából azok a lelkek, akik a traumát nem fogadják el, képtelenek feldolgozni, elintézetlen ügyeik vannak, és ezért itt ragadnak a földön. (A földhöz kötött, itt maradt szellemek szintén mindenütt fellelhető szereplők, szinte minden hiedelemvilágban megjelennek.) Megrekedt állapotuk veszélyes és nem állandó. Jó esetben egy halálisten rájuk talál és felszabadítja, elküldi őket Soul Societybe. Rosszabb esetben így vagy úgy lidércekké válnak. Vagy ők szenvednek annyira, hogy átváltoznak, vagy más lidércek zsákmányaként végzik s lesznek ők is azzá.

A lidércek szörnyetegek, teljesen eltorzult lelkek. Az önmagából kivetkőzött, önmagát elvesztett lelkek csoportja. A hiány és a védekezés dominál bennük. A hiány, melyet a mellkasukon lévő lyuk szimbolizál, és amelyet emberek vagy más lelkek felfalásával akarnak betölteni. A védekezés, álcázás, melyet a valódi, egykori arcukat elfedő maszk testesít meg. Mindkét folyamat jellemző a traumát átélt emberekre, s ezek rögzülhetnek, állandósulhatnak, ha nem tudjuk élményünk feldolgozni.

Ezek a traumát átélt, s attól eltorzult lelkek pedig még tovább transzformálód(hat)nak. A legprimitívebb ösztönszerű lények összeolvadva gigantikus méretű, ám buta óriásokká válnak. (Kb. mint tömegben az egyének.) Ha egy ilyen óriásban az egyik lélek elég erős hozzá, vezető szerephez juthat és teljesen elpusztítva a többiek különállását, önállóságát, egy kisebb, azonban erősebb és fejlettebb lényként születhet ujjá. (Akár egy diktátor, aki egy teljesen elbutult/butított nép vezére és sajátjaként rendelkezik velük.) Ritka esetben ezek az egyedek még egy lépcsőt feljebb lépve emberi méretű, már-már saját személyiséggel rendelkező szuperszörnyekké válnak, ha úgy tetszik, kisebbfajta istenekké. Azaz lényegében az egykori megrekedt lelkünk eltorzulása után újra felépít valamit, egy másik személyiséget, már amennyiben elég erős hozzá.

A Soul Societybe kerülő lelkek is változnak, ám előtte nem bomlanak le teljesen. Változnak, mert más a környezet, mert itt már nem (legalábbis nagyon ritkán) létesíthetőek újra egykori, emberi kapcsolataik. Új családjuk lesz, új helyük egy másik világban, ahol – ha rendelkeznek a szükséges erővel – felemelkedhetnek, halálisten válhat belőlük.

Térjünk vissza egy kicsit az emberekhez! Ugyanis emberi szinten is lehetséges feljebb lépni. Van (illetve inkább csak volt) egy olyan csoport, akik emberként spirituális erejüket felhasználva képesek (voltak) legyőzni a lidérceket. Ők (voltak) a quincyk. Történetünk idején már csupán egy-kettő van belőlük, a halálistenek irtották ki őket. Ennek oka az volt, hogy amikor a quincyk megölték a lidérceket, az őket alkotó lelkeket elpusztították. Ezzel pedig a lelkek világának egyensúlyát veszélyeztették. A lelkek világa egy zárt rendszer, amin a quincyk lyukat ütöttek, ha ez így folytatódott volna, végül elfolytak volna a lelkek, mint lyukas hűtőből a víz. A halálistenek ezzel szemben fenntartják az egyensúlyt, amikor ők megölnek egy lidércet, az őt alkotó lelkek felszabadulnak, megtisztulnak és Soul Societybe kerülnek. A quincyk többsége nem volt hajlandó ezt a gyakorlatot követni, mert a sok szerettüket meggyilkoló lidércek totális eltörlésére szomjazott.

Ahogy láthattuk, a lélek három világban élhet: emberként a földön, az emberi világban, lidércként Hueco Mundóban, vagy lélekként Soul Societyben. Soul Society és Hueco Mundo leegyszerűsítve a két szélsőség, menny és pokol. Lakói, lidércek és halálistenek ellenségek. E két pólus erejét ötvözi Aizen előbb a vaizardokban, majd az arrancárokban. Ezek a hibridteremtmények abban különböznek, hogy miből indultak ki, mi volt az alap. A vaizardok halálistenek voltak, akik lidércerőre tettek szert, az arrancárok fordítva, lidércként kaptak a halálistenek képességeiből.

Habár Aizen célja nem kifejezetten ez volt, csupán eszközként tekintett rájuk, és motivációja, valamint módszerei nemcsak megkérdőjelezhetőek, de el is ítélendőek, lényegében létrehozta a tökéletes lényeket. (Aizen igazi célja, hogy eljusson a Lelkek Királyához – kvázi Istenhez – és megölje, hogy aztán ő uralkodhasson.)

Mitől lennének ők a tökéletes lények? Fény és árnyék. Egyszer már írtam erről.[1] Az ellentétek, melyek kiegészítik egymást. Ezekben a lényekben az ellentétpár egyesül, teljességet alkot. Pontosítok,a vaizardokban igen. Az arrancároknál ez azért nem lehetséges, mert a hiányra építenek, a sötét, az árnyék a több. Nem véletlen, hogy mind olyan dolgokat szimbolizál, mint az erőszak, vagy az üresség.

Ha emberi szinten nézzük, az az ember, aki elfogadta árnyékát, sötét énjét, vagy nevezzük bárminek, és képes megzabolázni, saját szolgálatába állítani erősebb és teljesebb, mint aki csak a jó tulajdonságaiból él.

Megint lépjünk picit hátra, és nézzük meg a két világot! Elsőre sarkítottam, menny és pokolként definiáltam őket, ám ez így nagyon-nagyon elkarikírozott megoldás. Hueco Mundo egy sötét, elég kihalt, ösztönre és erőre épülő vadállati világ. Soul Society pedig az emberi világ tükörképe némi magasabb rendű torzítással. Egyrészről ott a világ, a város felépítése. Ki a fene álmodott már olyan mennyországról, ahol léteznek nyomornegyedek? Ahol az elitnek számító halálistenek külön fallal körülvett városban élnek, miközben a többi lélek kint tengesse életét? Ahol egyesek hitleri felsőbbrendűséggel szemlélik magukat, holott ők is csak lelkek, mégha erősek is? Ahol kapitány lehet egy őrült tudós, aki csak azért öl meg egy alkalmazkodó quincyt, mert kísérletezni akar rajta? Ahol összevissza kísérletezgetnek, majd a nem kívánt eredményként létrejött lényeket egyszerűen elpusztítják vagy kidobják? Gondolok itt a módosított lelkekre, vagy a bountokra.

Utóbbiak egy nagyon jó példa. Ezek olyan emberek, akik a quincykhez hasonlóan nagy erővel rendelkeznek, ezenkívül képesek elszívni más emberek lelkét, amivel saját életüket hosszabbítják, azaz lélekvámpírok. Egy kísérlet közben bekövetkezett robbanás eredményei. A kísérletet vezető nő szerette volna, ha segítenek nekik, ám ezt megtagadták. A bountok nagy részét kivégezték. Végül a maradékuk is hasonló sorsra jut a halálistenek ellen szervezett támadásban.

Végezetül egy különös csoportról írnék még, a lélekölő kardokról/zanpakutókról. Nem egyszerű fegyverekről van szó, hanem meglehetősen szokatlan szellemekről, melyeknek a kard csupán egy megjelenési forma, ideiglenes lakhely. A zanpakutó szellem, saját névvel és személyiséggel, képes megtestesülni, de közben a halálisten belső világában él, vele együtt születik és rendszerint vele együtt hal meg, formáját és erejét viselője adottságai befolyásolják. Az anime egyik különálló része is foglalkozik a kérdéssel, hogy e szellemek mennyiben tekinthetőek önálló lényeknek, illetőleg egy halálisten vajon miként bánjon velük. Véleményem szerint egy igen különleges lélekfajta a zanpakutó, mely egyrészt minden tekintetben egyedi létező, másrészt a halálistennel való szimbiózisra lett teremtve.

Bleach, 2004-2012, alkotó: Kubo Tite

[1] http://aoisakura.blog.hu/2016/07/03/feny_es_arnyek_kuroko_no_basket_ii