Sosem szerette az iskolai rendezvényeket, kiváltképp nem az ilyen bulikat, sőt ha nem volt muszáj leginkább senkivel se akart találkozni. Nem mintha különösebb problémája lett volna osztálytársaival, de nem is szerette őket, ők sem igen keresték társaságát.

Farsangot tartottak, ő ugyanabban a jelmezben ácsorgott a terem szélén megbúvó árnyékban, amit már évek óta hordott. Hiába unszolta anyja, piszkálódtak más gyerekek, csóválták fejüket a tanárok, ragaszkodott hozzá, nem akart mást felvenni, másként kinézni, és gyűlölte, hogy minduntalan megpróbálják megváltoztatni.

Álldogált ott, és várta, hogy hazamehessen, egyre türelmetlenebbül és feszültebben próbálta újra és újra meglelni a falon ketyegő óra hangját, mely megnyugtatná, azonban a zene és a többiek hangzavara állandóan elfojtja. Már éppen sikerült, amikor ez a fiú megállt előtte és boldog felkiáltása megint elnyomta az óra mutatók táncának kellemes ritmusát.

- Azta, de király a jelmezed! Még illik is az enyémhez.

Lehetetlen volt nem ránézni, az első védelmi bástyája kilőve. Jöhetett a második, ám még a gondolatig is alig jutott el, nemhogy valóban morcosan (vagy ahogy egykori óvó nénije mondogatta: mufurcul) nézzen. Képtelenség volt! Az ismeretlen fiú arcán hatalmas mosoly virított, élénk gyömbér színű szeme boldogan ragyogott (a másikat szemkötő fedte). Ez annyira elképesztette, teljesen lefagyott.

- Kazumi vagyok - nyújtotta felé kezét. - És te?

- Sadayuki - motyogta válaszul, kezét azonban továbbra is a lábai mellett lógatta. Eszében se volt kezet fogni, nem felnőttek és nem is ismerik egymást, amúgy sem volt odáig érte, hogy megérintsék.

Kazumi nem zavartatta magát, villámgyorsan lecsapott és elkapta jobbját, majd húzni kezdte.

- Gyere velem, keressünk valami érdekesebb helyet!

A mosoly egy pillanatra sem tűnt el arcáról, szeméből, és folyamatosan csacsogott. Ahogy elmentek a terem kitárt üvegajtaja mellett, rámutatott tükörképükre:

- Látod? Tökéletesen passzolunk. Mi nézünk itt ki a legjobban - büszkélkedett.

Idegesítő - gondolta Sadayuki. - Miért vigyorog, mint a vadalma?

Mégis hagyta, hogy Kazumi tovább vezesse, mégsem eresztette el kezét.

Ez volt a kezdet.

https://hu.pinterest.com/pin/457819118376741313/