Két elképesztő regény, melyek magukkal ragadtak. Két szomorú, fájdalmas történet, mégis szépek. (Milyen érdekes, nem? Hogy képesek vagyunk szépnek érezni olyan dolgokat is, amelyeket közben negatív jelzőkkel illetünk. Ez is jelzi, valójában mennyire nem egyszerű, fekete-fehér minden.)

Mindkettő Malájföldön (ma Malajzia) játszódik s mindkettőben szerepel a második világháború. Időben ugyanakkor nem teljesen egyeznek, míg az Esőcsináló inkább a háború előtti időre és magára a háborúra koncentrál, addig Az esti ködök kertje inkább a háború utáni időben játszódik. Habár ez utóbbi igét macskakörmözhetném is, ugyanis mindkét könyvnek van egy kerete, melyben a főszereplő jelenleg él és feltárja emlékeit.

Az első regényben Philip Hutton a történtek után ötven évvel újra feleleveníti a múltat, hogy válaszokat adjon egy haldokló asszonynak, aki szeretné megismerni szerelme utolsó éveit, miután a háború elszakította és elvette tőle. A második könyv főszereplője, Jün-ling pedig azzal küzd a betegsége okozta felejtés ellen, hogy felidézi és leírja emlékeit, melyeket eddig minduntalan el akart felejteni.

A két könyv egymás párja, megszólalásig hasonló történeteket mutatnak be, miközben az író másra helyezi a hangsúlyt, mást emel ki és állít elénk. Mindkét főszereplő egyedüli túlélője a háborúnak, mindketten kapcsolatba kerülnek egy japánnal, s a háború alatt mindketten dolgoznak nekik, elsősorban azért, hogy megóvhassák, segíthessék családjukat. Mindkét történet középpontja két ember kapcsolata, kultúrák találkozása, melyet beárnyékol, tönkretesz a háború.

Ez a középpont az, ami egyszerre szép és szörnyű. Szép, mert megmutatja, hogy találhatja meg valaki önmagát és a szeretetre való képességet egy másik kultúrából érkező által, ahogyan a félig kínai, félig angol Philip, aki Endó szan tanítványaként rengeteget fejlődik az élet több területén is. Szép, mert a hadifogolyként sokat szenvedett Jün-ling is látja, megtapasztalja egy ország és emberei nem tekinthetők pusztán rossznak, hisz olyan szépséget és értéket is hordoznak, mint Aritomó és kertművészete. Szörnyű és szomorú, nemcsak a miatt, amit hadifogolyként, illetve kényszerből kollaboránsként elszenvednek, még inkább azért, mert a háború rányomja bélyegét kapcsolatukra, megtépázza bizalmukat. (Még Jün-ling és Aritomó esetében is, hisz – ugyan sokkal később – kiderül, Aritomó nagy valószínűséggel annak az Aranyliliom hadműveletnek a részese volt, melyben hadifoglyokkal ásatott bányákban rejtették el az elhíresült Jamasita aranyát.)

Szomorú. Ha belegondolunk, hány meg hány kapcsolatot őröl fel, tesz lehetetlenné a felülről gerjesztett ellenségeskedés, amelynek csúcspontja a háború. Minél sérültebbek vagyunk, minél kiszolgáltatottabbnak érezzük magunk, minél inkább elakadt életünk, annál könnyebben válunk potenciális gyűlölködővé, akit könnyű mások ellen hergelni. (Természetesen tisztelet a kivételeknek.)

Ezen felül a két történet még két másik fontos témát érint. Az Esőcsinálóban a kettősségek, ellentétek kapnak még főszerepet, melyek át meg átszövik Philip egész lényét és életét. Származása, tanítványsága Endónál, miközben ő az ellensége is. Kollaboráns mivolta, miközben a városiakon is segít azzal, hogy lényegében kettős ügynökként működik. Az életek, amiket megmentett s az életek, amelyeknek kioltását végignézte. A jóslat, miszerint ő esőt hoz, esőt, mely elmos mindent, de megújulást is hoz; és még sorolhatnám.

Ellentét Az esti ködök kertjének másik fő eleme is: az emlékezés és a felejtés, amit már említettem. Itt ez a pár, ez a kettősség lesz a második főszereplő. El akarta felejteni, mégse tudta, s most, hogy a küszöbön áll a mindent elsöprő felejtés, emlékezni akar, sőt örök emléket állítani Aritomónak és a táborban elhunyt nővérének. Fontos momentum, amikor Aritomó egyszer rákérdez, miután Jün-ling elmesélte neki táborbeli életét, hogy miért nem mondta, hogy a japánoknak dolgozott. A nő ugyanis ezt nem mondja így ki. Kérdés, amit felvet: mire emlékezünk? Jün-ling élénken magában hordja szenvedésének emlékeit, ám elfelejti azt, ami bűntudatát táplálja, hogy cserébe a jobb lehetőségekért (már amennyire ilyen körülmények között erről szó lehet) segített a japánoknak, sőt besúgó lett. Így tudott a nővérének ételt csempészni s néha találkozni vele s így az egyik magas rangú tisztnek köszönhetően menekült meg egyedüliként a táborból.

Megemlíthető még a tetoválás, pontosabban horimonó, melyet annak idején Aritomó Jün-ling hátára készített. Eleinte a nő ezt szeretné megőrizni az utókornak, ám végül elveti, amikor kiderül, ez és a kert együtt térkép Jamasita aranyához, egész pontosan ahhoz a táborhoz, melyben ő és nővére sínylődtek, holott egész életében kereste a helyet, hogy eleget tehessen ígéretének és visszamenjen nővére maradványaiért. Választás elé kényszerül, és ő a kert megőrzését választja, amely egyszerre állít emléket mindkét számára fontos személynek, így hozva össze, ha jelképesen is egy háború két szemben álló felét, a hódítót, pusztítót (bár meg kell jegyezni Aritomó sok embert mentett meg környezetében a háború alatt) és az áldozatot.

Tan Twan Eng, Esőcsináló, Tarandus, 2015.

Tan Twan Eng, Az esti ködök kertje, Tarandus, 2016.