A tizenhat éves Sawamura Setsu nemrégiben vesztette el nagyapját, egyetlen nevelőjét, aki valóban foglalkozott is vele, és akitől "megörökölte" a samiszen iránti szenvedélyt, ám ez hirtelen eltűnt Matsugoro halálával. Setsu viaskodik önmagával és hangszerével, meg akarja lelni a saját hangját s vele a nagyapjáét megérteni. Ehhez azonban úgy dönt, jobb, ha elhagyja szülőföldjét, Aomorit és Tokióba megy. Ott viszont kellemetlenül érinti először a sok hang, ennek ellenére mégis elsőre lenyűgözi a közönséget egy rögtönzött előadásával, ami még az internetre is felkerül. Utóbbinak köszönhetően talál rá anyja, Umeko, aki sikeres modell, énekes, idol (nem tudom, mi fene pontosan), ő aztán beiratja fiát egy jóhírű akadémiára és megszervez egy samiszen versenyt, hogy fiát sikeressé tegye.

Setsut nem érdekelte sosem a versenyzés, nagyapja sem szállt be ilyesmibe sohasem, valószínűleg most sem változna ez, ha közben nem keresné olyan elszántan önnön hangját és nem találkozna az iskolában Shurival, akinek nagymamája ismerte Matsugoro egyedi darabját, és szeretné újrahallani. Shuri mellett három másik új ismerősével először a verseny csapat részére jelentkeznek, majd utolsó percben úgy határoz, egyéniben is indul. Aztán mind csapatként, mind egyedül elbuknak, az első hely egyszer sem lesz meg. Ráadásul Setsut megtöri a verseny, a saját érzései, valamint a verseny körüli, lényegében családi csetepaté, remélhetőleg - bár ez csupán sejtetve van - nem végleg.

Amennyire én láttam, szerette a közönség ezt az animét, jónak találta. Ezzel én vitatkozni nem fogok, nekem ez a történet mégis leginkább keserédes volt, fanyar mellékíze valahogy minden mást elnyomott. Ennek megértéséhez egy kicsit járjuk körbe ezt az egészet.

Kezdjük ott, hogy azt írtam, elbuknak. Valóban bukás lenne, hogy Setsu legelső versenyén nem abszolút győztes, hogy a csapat többi tagja kezdőként jutott el a harmadik helyig? Mi a bukás egyáltalán s mi a jelentősége? Később még mindig felülírhatom, ami ma nem sikerült, az talán hónapok, netán évek múltával mégis meglesz. De ne ragadjunk le itt! A legfontosabb kérdés éppen ennek az ellenkezőjére vonatkozik: mi a siker? Az animénél maradva: a siker az első hely vagy - szentségtörő leszek - egyáltalán a versenyen elért helyezés lenne? És mi van azzal, hogy Setsu az egyéni darabja előadásakor végre rálel saját hangjára? (Csakhogy épp a darab közben s ez az élesváltás pontlevonással jár.[1]) Vegyünk másik példát: mi van azzal, hogy Kaito (csapatuk egy tagja) épp ezen a versenyen való szereplésével jut el odáig, hogy bátrabb legyen, előre mozduljon, és a sérülése után mégis azt mondja, megműtteti magát és visszatér focizni? Ezek nem sikerek? Dehogynem, csupán ezzel nem lehet versenyezni, ez nem számszerűsíthető, nem lehet összemérni, értékelni, és hogy őszinték legyünk, rajtuk kívül más számára nincs jelentősége, értéke. Durván hangzik, de így van, ahogyan - épp ezért - nem erre a sikerre neveljük gyerekeinket (természetesen tisztelet a kivételnek), a társadalom sem ezt közvetíti feléjük, felénk.

Talán most felmerül a kérdés sokakban: mi a túró baj van azzal, ha azt akarom, hogy a gyerekem sikeres legyen? Hadd kérdezzem meg: miért muszáj neki? És hogy válaszoljak is: egyszerűen azért, mert ezzel épp úgy árthatsz, épp úgy állandóan cipelendő terheket raksz rá, mintha lehülyéznéd, szerencsétlennek, tehetségtelennek titulálnád.

Setsu több mint valószínű, hogy nem elégedett volna meg ennyivel, ám tudott volna örülni a belső sikerének, hogy meglelte hangját, ha közben nincs az anyja elvárása, aki nemcsak sikerre programozza, de egyenesen egyféle módot köt ki hozzá: játsszon úgy, ahogy a nagyapja, azt vigye tovább. (Miközben a nagyapja éppen azt mondja neki, hogy az ő játékát csak akkor és úgy fogja elérni s megérteni, ha megtalálja saját hangját.) Megemlíthetjük még az apját is, aki soha nem foglalkozott vele s most a bukását várja, hogy a megaláztatás után ő formálhassa a tehetségét, magának akarja megkaparintani.

Az egész családból csupán a bátyja figyel rá igazán és ő semmit nem vár el tőle, annyit vár, hogy vajon végre Setsu tényleg rálel-e arra, amit keres, hisz tudja, hogy ez milyen szenvedést okoz neki. Hovatovább a már szakmabeliek közül is csak a fiatal Kamiki Seryuu az, aki valóban segíteni próbálja, igaz, ezt épp meglehetősen rossz időzítéssel teszi a végén, amikor a verseny után arra igyekezne megtanítani, hogy mi volt a baj és hogyan tudja ezt később megugrani. Igaza van abban, amit mond, már ha Setsu ebben a közegben akar megmaradni és boldogulni, ám ezt talán nem közvetlenül egy ekkora sokk után kellene előadnia.

Végezetül még egy érdekes jelenség, amit az animében Mai karakterében látunk: a szintén zenész lány egykor még Setsu iskolatársa volt Aomoriban, s kezdetektől fogva utálja amiért a fiú nem hajlandó ringbe szállni és nem érdekli őt más csak a nagyapja játéka. Itt már egészen durva, szinte követeli, hogy a fiú is szenvedjen végre. Na már most, egyrészt fogalma sincs arról, hogy Setsu egyébként is szenved, küzd, másrészt sajnos ez is általános jelenség, ami az emberiség, az emberi lét egy nagyon visszataszító vonását mutatja be: sokakat végtelenül frusztrál, ha a másikat nem tudja kikezdeni, ha nem hajlandó vele foglalkozni, beszállni a versenybe és minden áron, bármiféle módon el akarja pusztítani. Ez nemcsak visszataszító, végtelenül szomorú is, még egy ok, egy lökés afelé, hogy ne azt tartsuk fontosnak: a gyerekek, a következő generáció azt tanulja meg, azt szívja magába, hogy a saját életét élje, elsősorban saját elvárásait fogalmazza meg és teljesítse, azért és azon dolgozzon, ami számára a siker, a boldogság, a jó, akár versenyez bármiben, akár nem. Persze, ez ördögi kör, hiszen hogyan taníthatnánk ezt, mikor épp mi sem a saját életünket éljük, hanem valamit, amivel úgy gondoljuk, megnyerhetjük, netán épp legyőzhetjük az embereket, azok egy csoportját?

Mashiro no Oto, 2021, eredetileg Marimo Ragawa mangája, az anime írója: Kan'ichi Katō, rendezője: Hiroaki Akagi.

[1] Ebből a szempontból, hogy a saját hangjára ilyen rosszkor talál rá, Amamiya párja Setsu. lsd.: https://aoisakura.blog.hu/2019/12/03/a_zongora_utjan