Mindkettő az életünk része, olykor pedig össze is keverednek. Tudom, valószínűleg csodálkoztok, hogy lehet ezt a két könyvet és ezt a két dolgot összehozni. Nekem valahogy egyértelműnek tűnt. Mindkettőre szükség van, mindkettő felszabadít.

Tisza Kata rövid, tömör jelenetei kapcsolatokról, gyászról, veszteségekről, életünk momentumairól szólnak és (ha nem is feltétlenül mindegyik, de jó néhány) egészen mélyre hatol bennünk. Az, amivel már mi is szembesültünk. Biztos lehetsz benne, hogy találsz benne valamit, ami megérint, amit mintha helyetted írt volna. Megmutatja, hogy a közkeletű hiedelemmel ellentétben nem leszünk attól erősek, ha nem sírunk, sőt éppenséggel még sebezhetőbbé tesz. A magunkba fojtott dolgok, az elutasított, megtagadott (sokszor tudattalanul) élmények kísérteteinek tárházává válunk, melyek lassan átveszik az irányítást. Mi pedig legtöbbször nem is értjük, hol romlott el az egész? Ott, hogy benne ragadtunk, ahelyett hogy továbbálltunk volna, miután elgyászoltuk, megsirattuk akár a kapcsolatunk, akár hiányainkat, élményeinket.

Épp ennyire fontos, hogy nevessünk, hogy mosolyogjunk, akár olyasmin is, amin sírni kellene (?), inkább lehetne.

Bödőcs Tibor irodalmi paródiái biztos mosolyt csalnak arcunkra, még azok a darabok is, melyeknek esetében nem ismerjük az eredeti szerzőt. Nem csak a szerző kerül boncasztalra, de jelenkorunk, kis hazánk különböző eseményei, jelenségei is, máskor pedig olyan klasszikusok, mint Shakespeare Rómeó és Júliája, vagy Milne Micimackója.

Igazából egyik könyv sem egy kielemezhető nagyregény, így most csak egy kis ajánló lett ebből. Csak azt tudom mondani, érdemes mindkettőt elolvasni, sőt olvasni kell (Jó, azért nem diktátori parancs). Garantáltan jót tesznek a léleknek, elmének.

Tisza Kata, Akik nem sírnak rendesen, Scolar, 2017.

Bödőcs Tibor, Addig se iszik, Helikon, 2017.