Akutagawa a japán irodalom egyik legnagyobb alakja, egyike azon íróknak, akiket hazájukon kívül is ismernek, mármint egyes műveit, magáról az emberről ugyanis elég keveset tudni.

"Egy japán kritikusa élettörténetéről csak ennyit írt: >>Megszületett, alkotott és meghalt. Életének története azonos művei történetével.<<"[1] Persze, ez sok szempontból egy nagyon leszűkített, már-már sarkos megfogalmazás. Vannak azért életrajzi adataink róla, tudható, hogy 1892-től 1927-ig élt, amikor is öngyilkos lett, dacára annak, hogy sokan csak álmodnak a sikerről, ami igen korán az övé lett, de neki is megvoltak a maga démonai, azt például tudjuk, hogy édesanyja születése után nem sokkal megőrült, és Akutagawa utolsó éveiben maga is küszködött mentális egészségével, többek közt azért, mert félt attól, hogy ő is édesanyja sorsára jut.[2]

Másrészt az irodalomtudomány egy vitatott, és változó kimenetelű pontja, mennyire számít az író mint ember, mennyire vesszük őt figyelembe, amikor a művekről van szó, merthogy ezek a dolgok sokféleképp kapcsolódhatnak, sőt akár alig van közük egymáshoz. (Épp ezért használjuk az írói én terminust, jelezve, mi arról a többé-kevésbé fiktív személyről beszélünk, aki a mű mögött van vagy benne megjelenik.)[3]

Mivel igazságot nem teszek, nos, maradjunk annyiban, ez a cikk arról a világról szól, amit a magyarul megjelent, általam olvasott művekből én mint nem túl képzett és meglehetősen szubjektív személy megláttam, fontosnak tartottam és képes voltam a magam módján újraalkotni befogadóként. Ehhez hozzátartozik, hogy nyilván nem lesz minden egyes műről szó, és magától értetődően, nem tudok minden egyes mozzanatról írni, különben könyv lenne belőle és nem néhány cikk, ami így is épp elég hosszúra nyúlik. Alapvetően igyekeztem, pár, egész pontosan hat, nagyobb pontba rendezni azokat az elemeket, melyek sok művében szerepelnek, azokat meghatározzák, és így kiadnak egy képet erről a világról, amelyben található egy igen nagy törés is. Mint már említettem, ez még így sem lesz egy rövid olvasmány, tehát majd több részletre bontva kerül fel, hogy befogadhatóbb legyen.

Az első három pont mind összetartozik, mind a hitről, igazságról szól, ezek állnak a gyújtópontban, a különbség leginkább abban áll, milyen szinten, kik közt, kinek a nézőpontjából/ban vesszük ezt szemügyre. Az viszont (általánosságban) közös bennük, hogy mind a hitet, mind az igazságot valamely módon pellengére állítja, továbbá egyik sem feltétlenül pozitív színben tűnik fel, vagy nem csak abban.

1. Személyes hit, rejtőző igazság

Hogy kapásból ellentmondjak előző állításomnak, először nézzünk két olyan szöveget, amelyben a hit pozitív, ellenben az igazság nem megfogható és nem is lényeges.

Az éneklő borzban egy lány és a fiú mindig éjjel találkoznak, amint a lány anyja már elaludt, aztán amikor a lány nem tud kimenni a fiúhoz, az unalmában énekelni kezd. Az anya meghallja az éneket, a lány azt hazudja neki, egy borz énekel. Ez a pletyka aztán elterjed, sőt még tanúk is akadnak. Természetesen ez elég nagy badarságnak hangozhat, az elbeszélő, az írói én mégis felteszi a kérdéseket:

"mi a különbség aközött, ha az embert megbabonázzák, és aközött, ha az ember azt hiszi, hogy megbabonázták?" (Erre kicsit később fogok visszatérni.)

"Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él [...]? És miért ne élnénk annak bűvöletében, amiben hiszünk?"

Abban, ami bennünk él... Erről, ennek jelentőségéről mesél az Őszi hegy oldal, ami egy festmény rejtélyes története. A mesélő mestere látta a képet egy régi, lelakott házban. A mesélőt már mestere elmondása alapján lenyűgözi. Ötven évvel később egy másik helyen ismét megtekintik, ezúttal mind a ketten, ám csalódottak, úgy vélik, valami hiányzik, nem biztosak benne, hogy ez az a kép, míg egy harmadik ember teljes meggyőződéssel vallja ezt. Az igazság sose derül ki. A mesélőben ma is élénken él az elképzelt kép, amit mestere leírása alapján "készített". Minderre, aki a jelenben hallgatja őt, azt feleli: "Tehát ha sosem létezett a kép, akkor sincs okunk elkeseredésre!" Ha nem is létezett, most már létezik, igaz, csupán valakinek a képzeletében, ám ettől még bizonyos módon valóságos, de még ha nem is az, ha ez nem igaz, annak a képnek az értékéből nem von le.

Ami bennünk él, a hitünk és az, ahogy ennek alapján cselekszünk azonban gúny tárgya is lehet, a külvilág számára nevetséges, érthetetlen, ostoba, akárcsak a Mori tanárúrban. Ezt egy egykori diák meséli, akit fél évig tanított ez a bizonyos tanár angolra. Morit szívatják, szórakoznak rajta, mert nem tűnik túl okosnak, nem jutnak eszébe japán szavak, és rendületlenül az olvasott és fordított szövegről beszél. A gyerekeknek további bátorítást ad, hogy más tanár is gúnyolja. Az elbeszélő úgy gondolja, csupán a fizetésért van ott. Ezt viszont hét-nyolc évvel később el kell vetnie, amikor viszontlátja az egykori tanárt egy kávéházban, ahol a pincéreket tanítja angolra, ingyen és igen lelkesen. Attól még, hogy nem éppen népszerű az, amiben hiszünk, még őrizhetjük és "gyakorolhatjuk".

Még mindig jobb, mintha az, ami bennünk él, valami naiv várakozás, önpusztító hit lenne. Márpedig arra várni, "hogy valami csodálatos dolog történjen" olyan romboló, mint Biszei hite,[4] aki várta a hídon, majd a híd alatt szerelmét, aki soha nem jön el. Addig várta a híd  alatt, míg elöntötte a dagály és megfulladt. Olykor valamiben hinni egyenlő az élet eltékozlásával.

Érdemes megjegyezni, Akutagawa nemigen ábrázolt boldog emberi kapcsolatokat, gyanítom köze van ahhoz - ahogy egy utószóban írják -, hogy nem hitt az emberekben, csak a szépségben. Ennek példája lehet a Szerelmes regény, amely egy női folyóirat főszerkesztőjének s egy írónak beszélgetése, ahol az író fölvázol egy regényt a folyóirat számára. A történet szerint egy férjes asszony megismerkedik egy férfival, aki szegény, nem szép, zenész, hozzájuk jár zongorázni. Az asszony egy ilyen alkalommal ráébred, belehabarodott a férfiba, ám nem kezdeményez, és érzéseiről is csupán egy már külföldről küldött levélben beszél, bár érzéseit élete végéig dédelgeti. Közben pedig a férfi nem szerette soha a nőt, a zongorát szerette, amin többé nem játszhat. Így tömörítve nem jön át, azonban a műben elég jól érzékelhető, hogy a nő szerelme és bánata nevetségesnek tűnik, míg a férfit megsajnáljuk, tőle valami fontosabbat vettek el, nem gyakorolhatja művészetét. Azt nem tudom, Akutagawa mennyire hitt a szerelemben, ha az írásaiból indulunk ki, kizárt.

Ha az írói ént nézzük, az is elég egyértelmű jó néhány esetben, hogy többre becsüli az egyént, mint valamely közösséget. Ez egészen érdekesen jelenik meg a Dzsuriano Kicsiszuke c. írásban. A címszereplő egy együgyű, árvaságra jutott fiú, aki szolgaként a legnehezebb munkát végzi és állandóan bántják. 18 évesen beleszeret munkaadója lányába, aki észre se veszi, ellentétben társaival, akik még többet csúfolják. A fiú megszökik, majd 3 év múlva visszatér, újra dolgozik, szó nélkül tűr mindent, hűségesen szolgálja a lányt, aki már férjhez ment. Társainak ez szúrja a szemüket, s amikor rájönnek, hogy keresztény, mivel minden este s reggel keresztet rajzol homlokára, feljelentik.[5] Az ügy bíróságra kerül, Kicsiszuke vallomásában azt mondja: Jézus egy fejedelem, Mária a szomszédos fejedelemasszony. Jézus beleszeretett Máriába, belehalt a szerelembe és isten lett, aki aztán azon volt, hogy mindenkit megmentsen, aki úgy szenved, mint ő. Ehhez az igazsághoz ragaszkodik, így keresztre feszítik. A végén megszólaló elbeszélő azt írja: "Az összes vértanú közül ennek az együgyű szentnek az élete a legkedvesebb számomra." Ennek oka, azt hiszem, abban keresendő, hogy Kicsiszuke esetében személyes hitről beszélünk; aki ezt a történetet mesélte neki, bármi is volt vele a célja, nem a bevált, vallási szöveget adta elő, hanem egy személyre szabott történetet, ami valóban segített neki (míg fel nem jelentették), amiben tényleg hinni tudott.

Most térjünk vissza Az éneklő borz idézetéhez: "mi a különbség aközött, ha az embert megbabonázzák, és aközött, ha az ember azt hiszi, hogy megbabonázták?"

Azt mondanám: semmi, mindegy, hogy valami valóban megtörtént velünk vagy csupán azt hisszük, ugyanúgy fogunk cselekedni. A valóság és amit az egyén valóságnak hisz, az egyén és a psziché szempontjából egy és ugyanaz, sőt a "hiedelem" az erősebb, adott esetben képes felülírni bármit.

Ennek megfelelően az a bizonyos borféreg, amely egy gazdag úr gyomrából kerül elő egy hegyi szerzetes furcsa módszerének köszönhetően, mindegy, hogy áldás vagy átok volt-e, hogy mi volt s létezett-e, ha egyszer az úr nem akart tőle megszabadulni s ezért távoztát veszteségként éli meg. Nem csoda, ha ezek után megbetegszik s elveszti vagyonát. Az elbeszélő mégis ezen elmélkedik A borféreg végén, ám a "tanulságok, moralizálás" csupán fricska az íróknak, kritikusoknak, akik gyaníthatóan a kínai regényírók stíljét és tartalmi elemeit kérték számon rajta. Így az egész már-már azt üzeni: érzelmek, (személyes)hit, psziché területén nincs helye s értelme moralizálásnak.

A hit erejének, vagy úgy is mondhatjuk, a felülírásnak példája A szent, amelyben Gouszuke, egy falusi ember a hivatalban azt kéri, állítsák olyan szolgálatba, ahol szentté válhat. A hivatalnok segítséget kér egy orvostól, akinek felesége azt mondja, küldjék hozzájuk. A nő azt ígéri a férfinak, ha húsz évig szolgálja őket fizetség nélkül, megtanítja a szentek mesterségét. Így is tesz, húsz év után arra utasítja a férfit, másszon fel a fenyő legtetejére, aztán engedje el az egyik, majd a másik kezével. Az orvos várakozásával ellentétben Gouszuke nem esik le és megköszöni, hogy szentté vált. Ez a történet felidézte a gondolatot, miszerint akkor érthetjük meg a zent, ha egy oszlop tetején lépünk egy lépést előre.

[1] A Víz alatti emberek kötet könyvjelzőjén található szövegből.

[2] Ha az angol Wikipédia oldalát nézzük, találunk még jó pár ilyen adatot, utazásról vagy házasságáról, gyerekeiről, de magáról az emberről még így is szegényesebb a kép.

[3] Ezt a terminust most használom itt először, mivel ez nem egy szakmai blog, rendszerint csupán írót használok és ez valószínűleg a későbbiekben is így marad. Tekintsétek ezt kivételes esetnek.

[4] Ez két kiadásban is szerepel, az egyikben Biszei hite, a másikban Biszei hiszékenysége a cím. Bár mindkettő érvényes, értelmes, megfelelő, pro és kontra vannak érvek mindkettő mellett, én a jelen cikk természete és saját véleményem szerint a Biszei hite formát tartottam jobbnak.

[5] Japánban több mint két évszázadig tiltott, üldözendő volt a keresztény vallás, már Toyotomi Hideyoshi is ellenük volt, a teljes betiltást azonban a Tokugawa-éra hozta el (1613). Sajnos később is, a Meidzsi restauráció alatt is végeztek még ki közülük, a II. világháború előtt s alatt pedig kötelezővé tették a sintót, amit a hagyományos, egészében japán vallásnak tartanak, szemben a buddhizmussal, amely kínai/koreai közvetítéssel került az országba (mint sok minden más).

Az író képe a Wikipédiáról van.

Akutagava Rjúnoszuke, A vihar kapujában, Európa Könyvkiadó, Bp., 1974.

Akutagava Rjúnoszuke, A vihar kapujában, Scolar Kiadó, 2007. (A két azonos című kiadás nem teljesen egyezik.)

Akutagava Rjunoszuke, A hottoko álarc, Magvető kiadó, Bp., 1979.

Akutagava Rjunoszuke, Víz alatti emberek, Magyar Helikon, 1975.