Egy meglehetősen grandiózus regény, amely a sztálingrádi csatát középpontba helyezve mesél háborúról és diktatúrákról, valamint az emberről, aki ebben él. Mivel egy hosszú, rengeteg szereplőt felölelő könyvről van szó, lehetetlen vállalkozás lenne minden eleméről írni, így csupán azokról értekezem, melyek kiemelt szerepet kapnak, illetve amelyek rám különösen hatással voltak.

Mindenekelőtt el kell mondani, e könyvet nagyon sokáig nem ismerte nagy közönség orosz területen, ez az egyébként orosz író azon meglátásának köszönhető, hogy a nácik uralma és Sztálin kormányzása között több a hasonlóság, mint a különbség.

A regényben többször is elhangzik, jobb német hadifogolynak lenni, mint egy orosz táborban ülni. Ez egyrészről igaz, hiszen előbbiek ellenségek, míg utóbbi esetben meghasonlik az ember, amikor éppen azok juttatják e sorsra, őrzik, sőt űzik a halálba, akiket testvéreinek tart, akikkel (elvileg) egy oldalon állnak. Ezt tapasztalja meg Krimov is, akire minden ismerőse azt mondja, nála kommunistább nincs, és mégis a végére börtönbe kerül, ahol átmegy mindazon a „procedúrán”, ami után bűnösnek vallja magát, aztán megkapja ítéletét. Még a rendszer legodaadóbb híve is végezheti így, sajátjai áldozataként.

Másrészről ott a tény mindkét oldalon, hogy a katonák, a tábor őrzői valójában annyira kevesen vannak, hogy e brutális helyeket nem is ők, hanem a rabok egy része tartja fenn, s az emberek engedelmessége.  Utóbbi központi témája a könyvnek, egyben az emberiség olyan vonása, mellyel önmagát pusztító rendszereket tart életben. Az engedelmesség valójában az egyik legveszedelmesebb jellemvonás álruhába bujtatva. Tulajdonság, melyet a túlélés reményében öltünk fel, teszünk magunkévá, ám ezzel mérhetetlen nyomorúságot és szenvedést szabadítunk útjára.

Ha emlékszünk még Yuval Noah Harari Sapiens című művére (http://aoisakura.blog.hu/2017/12/11/egy_kis_tortenelem_724), akkor tudjuk, minden rendszer, mely létezett pusztán azért működött, mert az emberek hittek benne és engedelmeskedtek az általa élő igazságoknak. Ebből pedig látszik, hogy akár mély meggyőződésből, akár a túlélésért küzdve engedelmeskedünk, mi magunk emeljük fel és tartjuk meg a rendszereket. (Sajnos önmagában az engedetlenség azonban még nem hoz el egy jobb világot, és egy rendszert sem olyan egyszerű megteremteni, ahhoz ugyanis el kell nyernünk az emberek tetszését, ráadásul sok olyan mitológia példáját ismerjük, melynek alapja ugyan egyenesen jónak s üdvösnek tűnik, ám közelebbről megvizsgálva, illetőleg gyakorlatban már jóval kevésbé vonzó és igen embertelen.)

Az engedelmesség sutba dobását könnyű mondani, nehezebb megtenni, ennek legékesebb példája a regény egyik főszereplője, Strum. A fizikus férfi története tökéletesen bemutatja az ember vívódását az engedelmesség és a szabadság között. A sztálingrádi fordulat környékén a vidékre kényszerült tudós visszatér Moszkvába, ahol újra és újult erővel szembesül a diktatúra súlyával, amely áldozatának szemelte ki. Strumtól azt várják, hogy vonja vissza felelőtlen kijelentéseit, amelyekkel a rendszert bírálta, ezzel védelmezve kollégáit. Strum hosszasan vívódik, hogy elmenjen-e arra az ülésre, ahol bűnbánatot kell tartania. Végül úgy dönt, nem hajt fejet, amit aztán a félelem, a rettegés követ, várja az ítéletét. Valami csoda folytán (igen jelentős kutatást végez az atomhasadás területén!) mégsem tábor vagy halál vár rá, hanem maga Sztálin keresi meg telefonon, további jó munkát kíván neki. Ez értelemszerűen egyet jelent azzal, hogy neve tisztázódik, visszakapja állását, teljesítik kéréseit, csakhogy ennek ára van, amit nemsokára be is hajtanak rajta. Ami késik, nem múlik, öröme és diadalérzete röpke életűnek bizonyul, és végül engedelmesen meghajol.

E történetben benne rejlik a válasz is, hogy miért olyan könnyű előhívni az emberekből az engedelmességet. A kulcs a félelem, az életünkért, a szeretteinkért, a megélhetésünkért, a biztonságunkért. A recept egyszerű: elemibb vagy magasabb rendű szükségleteink (lsd. Maslow piramisa) kielégítetlensége vagy elvesztésének lehetősége félelmet ébreszt az emberek többségében. (Nyilván említeni se kell azokat, akik nem félelemből, hanem meggyőződésből, hitből szolgálnak egy rendszert.)

A rettegés erejének ékes példája a jelenet, amelyben egy németek által megszállt ukrán területen a ház lakói elbújnak a padláson kialakított rejtekhelyen, azonban az ott kavargó portól egy kislány köhögni akar, mire az anyja inkább megfojtja, hogy ne fedezzék fel őket (feleslegesen, a németek rájuk találnak).

E történetszál végállomásán, két másik szereplő személyében látunk példát a halállal végződő, mégis felvállalt engedetlenségre. A csapatot, amikor megérkeznek a koncentrációs táborba, megkérdezik, van-e köztük orvos, és bár ketten is azok, egyikük sem jelentkezik, holott számítanak rá, hogy így a következő állomásuk a halálhoz vezeti őket. (Végül egy gázkamrában végzik.) Hozzáteszem, az is egy érdekes kérdés, vajon melyik a nagyobb bátorság, az azonnali halált választani vagy a hosszú szenvedést, aminek ki tudja, mi a vége?

Akárhogy is, ne higgyük, hogy olyan könnyű ilyen döntést hozni, még akkor sem, ha nem vagyunk közvetlen életveszélyben. Leírni mindezt egyszerű, valóban átélni teljesen más, legyünk bármilyen képzelőerővel és empátiával megáldva.

Zárásul pedig egy kicsit más téma, ami szintén kiemelten jelenik meg a regényben: háború és diktatúra viszonya. Kétszer is tanúi leszünk, egyszer az oroszok, majd a németek oldaláról, hogy a vesztes vagy vesztésre álló fél hogyan kezd el kételkedni rendszerében, mintha csak egy függönyt húznának el, rálát és beszél hibáiról, hiányosságairól, sötét foltjairól. Megremeg az addig szilárdnak hitt építmény, felveti fejét a szabadság és változás iránti vágy, míg a győzelem érzete vagy ígérete (ismét) megerősíti a rendszert, elhallgat a kritika, visszavonulót fújnak a szabadságra és változásra áhítozók, akár a tenger hullámai dagály után. (Ezt a jelenséget csupán az oroszok oldaláról látjuk.) A vár áll és a megjelent repedéseket szépen kijavítják.

Vaszilij Grosszman, Élet és sors, Európa könyvkiadó, Bp., 2013.