Yaguchi Yatora, akit a maga nemében zseninek tartanak, jó tanuló, és valami jövedelmező állás megszerzésén dolgozik, a középiskola végéhez közelít, itt az ideje, hogy beadja jelentkezési tervét, ám hirtelen hatalmas fordulatot vesz, és egy művészeti egyetemet jelöl meg. Ennek megfelelően egy előkészítőbe is elmegy, ahol segítenek nekik felkészülni a felvételikre. Erről a fordulatról és útról szól ez a rövid, de annál tartalmasabb anime.

Mi sem egyszerűbb: ennek az útnak mentén emelek ki néhány fontos és korántsem olyan könnyű momentumot. Azt nem mondom, hogy mindenki élvezni fogja; bár egyik célja épp az lenne, hogy bemutassa, a művészet is komoly munka, pontosan tudom, valós közönsége jóval kisebb; ez nemsokára terítékre kerül még bővebben.

Kezdjük azzal, mennyire nehéz a pályaválasztás és korai! Aki fiatalabb még és/vagy van(nak) gyereke(i), az azt hiszem, találkozott a problémával. Yatoránál is látjuk, már régen ráállt egy pályára, és gondoljunk bele, velünk nem így volt/van? Már az általános iskola végén, sőt már előbb, ott a helyzet: dönteni kell, és nagyon nem mindegy merre indul az ember tovább, főként, ha Yatora családjához hasonlóan, nem áll rendelkezésre pénz erre, esetleg éppen csak valamicske. Teljesen más a helyzet, ha egy szakközépbe megyünk, egy szakmunka mellett döntünk, mintha egy gimnáziumban szerzünk sokkal általánosabb, ugyanakkor több választást hagyó tudást. Viszont még ott is szűkül a kör, Yatora például a (természet)tudományos tárgyakra koncentrál, elég tág kör, ráadásul sokkal jobban megfelel a lehetőségeinek és elvileg céljainak, azaz, hogy ingyenesen tanuljon tovább és szerezzen egy biztos, jövedelmező munkát. Továbbá jól is megy neki minden, népszerű is.

Nyilván felmerül a kérdés ezek után: mi a búbánatért tesz az utolsó percben egy 180 fokos fordulatot, és választ egy olyan kockázatos dolgot, mint a művészet? Miért változunk, miért változtatunk? Lehet, hogy bizonyos szempontból előnyös helyzetben vagyunk, valami mégse jó, vagy (enélkül/emellett) kapunk valami teljesen új és más impulzust, ami más felé terel. Yatora minden jó mellett is frusztrált és üresnek érzi magát, mintha egy feladatteljesítő gép lenne.

A művészet azonban először nem csupán ismeretlen világ számára, érthetetlen és nem különösebben értékes is. Mégis foglalkoztatja, mégis megszületik benne a vágy, hogy rögzítsen, kifejezzen valamit, és lenyűgözi egy felette járó, végzős lány munkája. Innentől pedig nincs megállás, magába szippantja a dolog. A változtatás mindig kockázattal jár, ám Yatora esetében ez már-már eszetlennek tetszik, egyetlen egyetem van, ahol tandíj nélkül tanulhat, ahova elképesztő mértékű a túljelentkezés és évente két-öt embert vesznek fel. Iszonyatosan magas a léc, nem beszélve arról, egy olyan területen, ahol nehezebb boldogulni, és Yatora számára teljesen új, rengeteg munka egyáltalán felzárkóznia valamennyire.

Mégis miért döntünk úgy, ahogy? Miért pont az lesz? Először is: számos dolog korlátozza a választási lehetőségeket legtöbbünknél. Honnan érkezel? Ez nem csupán a család anyagi helyzetére vonatkozik, maguk a szülők, illetve idősebb testvérek is behatárolnak, akarva-akaratlanul. A hatások rendkívül sokfélék lehetnek. Természetes, hogy egy (jó) szülő azt kívánja, hogy gyermeke a lehető legjobban tudjon boldogulni. Arról már más és más elképzelések akadnak, ez a jól pontosan mit is takar: jobban kell élnie, mint nekik? Mi a hangsúlyosabb: az anyagi gazdagság vagy a motiváció, a szeretet? Van, akinek határozott elképzelése (rosszabb esetben követelése) van, mit is kellene a fiatalnak majd tennie.

Még ha nem is állunk elő ilyen konkrétumokkal, akkor is ezerféleképp befolyásolhatjuk a gyereket, még csak nem is szándékosan. Az anime alakjai közül többen is ilyen nem szándékos vagy csupán jó indulatú hatások miatt döntenek. Kuwana Maki családjából mindenki a tokiói művészeti egyetemen végzett, a nővére árnyéka, akit nagy tehetségnek tartanak, és elsőre bekerült, folyamatosan elborítja. Ayukawa Ryūji, vagyis Yuka, aki a saját nemi identitásával és szexualitásával küzd, elsőre egy transz nőnek tűnik, valójában még a későbbi részekben ő maga mondja, hogy bizonytalan (azt nem teljesen értettem, mit is takar ez), azért jelentkezik japán festészetre, mert egyetlen családtagja, aki nem viszolyog tőle, aki törődik vele, a nagymamája nagyon szereti. Később azonban nem vesz részt a felvételin, majd Yatorának arról beszél, a divat világa (ruhatervezés) talán közelebb áll hozzá. Aztán ott van maga Yatora is, bár a szülei, elsősorban édesanyja, nem jelölnek ki neki konkrét állást, kimondva-kimondatlanul ott van a vonal, amit követnie kell, ő így érzi. Részben ugyan így is van, ám amikor Yatora megmutatja édesanyjának, hogy komoly az elhatározása, és mennyire szeretné legalább megpróbálni, ő rábólint és támogatja, első - érthető - aggodalmai ellenére.

Még egy kicsit erről: Szintén érthető, ha a szülőt aggodalommal tölti el egy ilyen pálfordulás is, hiszen általában inkább a biztonságra törekednek, ám azt hiszem, mind tudjuk, sokszor, nagyon sokszor fordul elő, hogy a kezdeti elképzelések megváltoznak, és akár teljesen másféle munkát végeznek. Saját példa: a gimnáziumi osztálytársaim jórésze egészen mással foglalkozik, mint amit még az utolsó évben és a felvételiknél terveztek. Ez persze nem feltétlen csak önmaguknak köszönhető, van, akinek egyszerűen nem sikerült bekerülni az orvosira és inkább másfelé indult. Ha pedig biztonság és munkaerőpiac, jól látható, ahogy egyre gyorsabbak a változások, egyre nehezebb megjósolni, mi lenne a "betonbiztos" megélhetés.

Miután már lyukat írtam a hasatokba, térjünk vissza magához a művészethez! Hiszen épp ez a lényege a történetnek, hogy megmutassa másoknak, mit jelent igazából, amikor valaki erre az útra lép. Szembesít azzal, mint annyi más előítéletünk, hiedelmünk, a művészekről szólók sem fedik a valóságot. Szeretjük azt hinni, hogy ezek az emberek valamiféle szerencsés flótások, megkapták a tehetséget és azzal már kész is vannak. Szeretjük azt mondani, az ilyesmi nem munka, ahogy mindenről elmondjuk, az miért nem munka, igaz? Nem értjük az egészet sokszor, miért olyan jó ez, mitől?

Még maga Yatora is hasonlóan vélekedik az elején, a tehetség kérdése később is állandó problémája, másokon, a munkáikon látja azt, önmagában nem fedezi fel, ő csak keményen dolgozik, tanul. Nem mondanám, hogy nem szükségesek, előnyösök bizonyos képességek, tulajdonságok, önmagában viszont a "tehetség" még semmit nem jelent, nem garancia arra, hogy művész lesz belőle. Ezt szépen lekövethetjük Yatora és társai történetéből. Megláthatjuk azt a lenyűgöző mennyiségű munkát, időt, amit beleölnek abba, hogy fejlődjenek, senki sem születik úgy, hogy művész, hanem azzá válik, és nem úgy, hogy lógázza a lábát.

Azzal is megismerkedünk, mennyiféle tudást és tapasztalatot kell összegyűjteniük, hogy a festés nemcsak abból áll, lemásolják, amit látnak, egy vászonból, festékből, ecsetből. Minden anyag, minden technika más és más, minden téma minden megvalósítása más és más; bizony hol így, hol úgy sikerül. Yatora megtapasztalja, hogy hiába tűnik könnyűnek, hiába nem nagy fizikai munka például, a megfeszített munka a testére is kihat, kis híján elbukik emiatt a felvételi második körén. Hiába sikerül egyszer mindent eltalálnia, nem törvényszerű, hogy onnantól az lesz a minősége, ellenkezőleg egy-egy ilyen "remek" összehozása szellemileg is kimerítő, ami eleinte egyet jelent azzal, egy időre kiürül (vagy akár később is, mint minden ember, a művészek is különböznek, másképp dolgoznak).

Az emberek szeretnek irigykedni, ez nekik is menne, könnyű, hisz azt csinálja, amit szeret. Aki azon a területen, abban a szakmában dolgozik, amit szeret, szerintem tudja, miért ostobaság ez. Bármennyire is szereti az ember, néha szinte utálja, elfárad, elfásul, időnként azt kívánja, bár mégse azt tenné, kiég. Aki alkot, bármit, vagy csak kreatív munkakörben dolgozik, tudja, időről-időre jön a válság, és semmit se lehet tenni, felesleges megerőszakolni elménket, abból nem sül ki semmi jó. Ráadásképp - miként Yatora is elhűlve konstatálja - a művészet nem olyan, mint sok más munka, ahol egyértelmű, mi a jó és mi a rossz, nincsenek lemérhető értékek, ellenőrizhető tények, számok. Egyszóval, ezer és ezer dologgal nem vagyunk tisztában, tehát ítélkezés és megvetés helyett, ismerjük meg egy kicsit azok munkáját, akiket könnyű becsmérelni.

Végezetül: ez vonatkozik mindenkire. A mangaka maga is azon az egyetemen végzett és természetszerűleg e téma áll legközelebb hozzá, de nem csak a művészek "meg nem értettek", ti is sok példát tudnátok hozni, sajnos, egyre kevésbé becsüljük meg mások munkáját, pedig mindennek megvan a maga értéke. Ezzel kapcsolatban ajánlom a Shiroi Suna No Aquatope c. animét, egy aranyos kis darab, ami az akváriumi életről, állatgondozásról, álmokról szól és arról, hogy akár az előzetes terveinkkel szemben másféle munkakörben is megvalósíthatjuk célunk, hozzájárulhatunk a cél eléréséhez.

Blue Period, 2021, eredeteileg manga, Tsubasa Yamaguchi munkája,  az animét Reiko Yoshida írta, Koji Masunari és Katsuya Asano rendezte.

Off megjegyzés: Elnézést kérek, de még a következő egy, max két hónapban csak egy könyvvel vagy animével jelentkezem.