Kedves Szüleim és életem más Szereplői!

Mára van közületek, aki halott, a többiekről sem tudom, merre jártok, de lényegtelen is. A lényeg, hogy bennem éltek, félreértés ne essék, nem édes az emlék. Miért írok mégis? Nem miattatok, magam miatt, ez rólam szól.

Bár levelem nem első felindulásból született, most sem sokkal könnyebb leírnom azt a gondolatot, melynek megfogalmazódásakor olyan dühödtté váltam, akár egy tűzokádó sárkány. Hogy járna már köszönet mindazért a rosszért, amit velem tettetek?! Ez téboly, agyrém. Be velem a bolondok házába!

Pedig ez a nagy büdös helyzet.

Ez nem megbocsátás, vagyis nem tudom. Saját hiányosságaim egyike, nem tudok mit kezdeni ezen állítólag felemelő aktussal. Azt tudom csak, ha a megbocsátás feltétele, netán velejárója, hogy haragom maradéktalanul elpárolog, hát akkor én sosem fogom megtenni ezt a gesztust. Legyen bár ördög s pokol a jutalmam, ez nem fog menni.

Nehogy azt higgyétek, másra sem gondolok, mással sem törődök! Nem, nagyon is sok minden másról szól jelen életem, de néha nap előmásztok a sufni mélyéről, s tudom, ott lapultok addig is. Ilyenformán aztán időnként számot vetek s újabb gondolatokat, régi-új érzéseket aratok.

Hogy is született meg bennem a gondolat, hogy hálával tartozom nektek, akik fizikailag, s lelkileg terrorizáltatok? Miért?

Gondolkodó lény vagyok, már-már túlgondolkodó. Nem egyszer járattam már buksimat azon, hogy lesz az ember azzá, aki. Itt most nem a sodrással élőkre gondolok, hanem azokra, akiknek útja nem könnyen magyarázható. Ezen apropóból az is felmerült bennem, vajon milyen is lennék, ha múltam nem olyan amilyen. Ugyanennyi empátia s megértés szorult volna belém, ha én magam nem szenvedek? Ha nem vagyok kénytelen már életem első éveiben megtapasztalni a védtelenséget s kiszolgáltatottságot, most akkor is ennyi erő lakozna bennem? Ha nem épülnek le bennem már öntudatra ébredésem hajnalán a megszokott, a norma falai, a burok, amiben egy életen át el lehet ücsörögni, nem reped meg, vajon akkor is ennyire nyitott, a világ színpompáját keblére ölelő ember lennék? Akkor is enyém lenne a kétkedés, a mindent megvizsgálás kényszere, mely olykor jó, máskor rossz?

Igazából nem tudom. Senki nincs, aki tudhatná. Ez az ok-okozat kés élen táncol és nem is fedi le teljes valóságot. Nem egész, maximum rész. Mert sokan jönnek még ugyane pokolból, de nem jutnak ki egész életükben, sokan továbbadják mindazt a rosszat, amit kaptak. Nem tudom, milyen lennék, ha ti szerettek, talán akkor is velem lennének e tulajdonságok. Nem tudom, hogy min múlott, hogy az legyek, aki. Részben rajtam is, s van egy rész, mely olyan, mint a receptek titkos összetevője, de ezt mindenki csak ismerni véli. Miért jöttem rá, hogy mindaz, ami történik, rossz? Honnan vettem az erőt s a tudást, mely viszonylagos egészségben őrzött meg? Nem tudom, szerencse, sors, valamiféle istenség, esetleg a puszta véletlen műve volt. Nem tudom, a rossz, amit adtatok, negatív példaként segített azzá lennem, aki vagyok, vagy éppen hátráltatott. Sejtésem szerint mindkettő.

Bárhogy is legyen azonban, hogy adósotok ne maradjak, egy köszönömöt elrebegek nektek. Köszönet a rosszért, mert nyer(het)tem is belőle. Köszönet a rosszért, mert célt is adott, olyat, aminek eléréséhez eléggé meg is acélozott. Köszönet, mert mégis élek, mégis remélek. Köszönet akkor is, ha nem igazán a ti érdemetek; akkor is, ha dühömre, s fájdalmamra teljes gyógyulást elérő gyógyírt sosem lelek.

Többet ne is várjatok tőlem!