Ha röviden és velősen kellene leírnom jelen állapotom, ez a két szó mindenféle szempontból megfelelő.

Kezdjük azzal, ennél sokkalta cifrábbakat mondtam azon a ponton, ami minden projektemnél elérkezik, amikor is eleged lesz, de nagyon, és ráébredsz, már megint valami olyasmibe kezdtél, amit a rosseb enne meg. Most épp a szoba falának helyrehozása volt ez a projekt, részint azon okból, hogy végre sikerült ablakot cserélni, részint, mert anno legalább két éven keresztül képtelenek voltunk megtalálni a fönti lakás tulaját, aki miatt áztunk rendesen, saját bejáratú mini vízesésünk volt itt. Mondanom se kell, ezt a tapéta nem értékelte. Szóval, ötven négyzetméteren le a ki tudja, hány réteg festék, dupla réteges tapéta, alatta totál káosz, glettelés, csiszolás, alapozás, festés, meg ha már, akkor valamit a parketta és a fal közt tátongó, több helyütt három centis vájattal is kellene alkotni. Akinek volt már szerencséje 40 éves lakótelepi lakáshoz, az sejti, milyen, aki nem, annak leírom, szar. A fal olyan hullámos, görbe, mintha részegek csinálták volna, derékszög, az nincs, és egyéb finomságok, mint annak az ötlete, aki a függönytartó és az ablak közti falrészt nemes egyszerűséggel lekente fára való festékkel, végül is csak egy betű különbség. Nohát, eközben az emberlánya eljut egy pontra, ahol kifakad, akár a mémen szereplő munkás, ott bassza meg a kurva isten, ahol van. Persze, ettől még megcsinálod, de akkor is, valahol ki kell adni a mérged. Az én temperamentumommal legalábbis elengedhetetlen. (És ebből a projektből még lesz folyt. köv. is.)

És itt még nincs vége a megszokott napirended, ritmusod és egyebed felborításának, amit – mea culpa – istentelen rosszul tűrök. Hazaköltözött másik felem, egyéb nevén uram, berlini kiküldetéséből, és mivel per pillanat csinálja a következő (immáron remélhetőleg működő) motorjához a korlátlan jogsit, személyi sofőrként is munkába álltam, ami önmagába nem lenne akkora cucc, ha nem hajnali fél ötkor szólna a nyavalyás ébresztő. Nem vagyok egy későn kelő típus, de ez azért már túl korán, viszont pozitívum, így elkerüljük a reggeli araszolós mókát. Valamit valamiért, ahogy a mondás tartja. Meg hát szerelem/szeretet ide vagy oda, azért ezek az átállások nem mennek egyik napról a másikra, mindig kell akklimatizálódnunk az új helyzethez, akár épp külön válunk, akár újra egy fedél alatt élünk. És most könyörgöm, senki ne kezdjen el sajnálkozni meg szörnyülködni, ezt mi vállaltuk, vállaljuk, nem rossz, bár mint mindennek vannak hátrányai vagy még inkább ára. Ennyi. Senkinek nem fenékig tejfel az élete.

Ha aztán a delikvens e felfordulásban beesik az internet elé, valahogy megtalálják azok az irományok, melyektől szintén az említett két szavas kifejezés tolul ajkára, olyan számolatlanul, hogy egy Háború és béke méretű könyvet megtelíthetnénk vele, de nem teszem. A napi politikai híreket inkább nem is említem, ez az a kategória, amit mindenki tapasztal. Az egyébből is csupán egy-két szösszenetet hozok fel, elsősorban azért, mert megállapíthattam belőle, nem tudom, ki vagyok, mi vagyok. Elém került olyan cikk, amiben a szerző azt boncolgatja, hogy ha ő szeret főzni, akkor nem igazi feminista. Igen, itt következik a címadó sóhajtás. Nekem meg még eszembe jut róla, nem tudnám megmondani engem milyen szlogenekkel, címkékkel lehet ellátni. Valahogy egyszerűen sose voltam az az ember, aki szereti a dobozokat. (Nem vagyok macska, bár egyébként sok más dologban hasonlítok rájuk.) Sehol nem éreztem azt, ez az én helyem, semmilyen kategóriában nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni és jót szundítva nyugton maradni, mindig és mindent feszegetek. Jöttem egy helyről, egy helyzetből, mégis úgy érzem, nincsenek gyökereim, csak a sajátos kis mentális világom, és én már így maradok, annyira nem is bánom. Vagyok, aki vagyok, maximum nem lehet két szóban leírni, kivéve most, ugyanis éhes vagyok, egyetlen gondolatom, ideje volna berakni a halat sülni. Ao tehát zárja gondolatait mára, goodbye és jó étvágyat!

Kísérőként: https://www.youtube.com/watch?v=HQycpROq_jw&t=326s