[Két világ lakója]

Elmondhatatlanul boldog volt mindenki, amikor Yū megkérte a kezét. Aoki Megumi szülei fellélegeztek, úgy remélték, most már egyszer s mindenkorra itt marad lányuk, és normális életet fog élni feleségként, anyaként.

Alig volt négyéves, amikor először eltűnt. Fél napig kutattak utána, de sehol sem lelték, majd egyszer csak előjött a templomból. Bár megígérte, többet nem tesz ilyet, Megumi a következő héten újra köddé vált, csupán két nap múltán jelent meg újra.

A szülők, akik fontos pozíciót töltöttek be a városban, semmitől sem riadtak vissza, hogy jó útra tereljék engedetlen leányukat. Hiába kapták több szerzetestől, gyógyítótól és sámántól azt a jóslatot és útmutatást miszerint Megumi megtisztelő feladatot kapott azzal, hogy áthívták a másik dimenzióba a szellemek; hogy csodálatra méltó képessége, mellyel két világot egyesít magában; és ha netán ezt elveszik tőle, annak beláthatatlan következményei lesznek mind rájuk, mind a lányra nézvést.

Mivel továbbra is egy hétköznapi lányra vágytak, a legkülönfélébb eszközöket vetették be, ám a lelki terror és a fizikai erőszak csak súlyosbította a helyzetet, Megumi többet járt odaát, mint a földi valóságban. Végső elkeseredésükben úgy határoztak, csengőt kötnek a nyakába és egy ólomgolyót lábára, hátha így követhetik arra a másik világra. Csúf kudarc lett jutalmuk, mert az egész városban elterjedt a pletyka, hogy kínozzák a lányukat, ezért sokan elfordultak tőlük. Ezt követően többé nem szóltak lányukhoz, úgy tettek, mintha nem is létezne, egészen az eljegyzésig. Az mérhetetlen örömmel töltötte el őket, úgy hitték, a szerelem majd elfelejteti Megumival azt a másik világot, elvégre létezik-e annál erősebb szenvedély?

Aoki Megumi egy évre valóban más emberré vált, megfeledkezett a másik világról, teljesen átadta magát ennek, ahol Yūval egésznek érezhette magát, legalábbis egy ideig. Egy ideig boldog lehetett szomorúság nélkül, életére fény vetült, de nem rajzolt árnyékot, és ezt élvezte. Azonban még le sem telt az év, szívében megérezte az űrt, hallotta sírását a benne élő árnyéknak, mely hazavágyott, vissza Kagéhez,[1] a sötét szellemhez, aki mindenkinél jobban ismerte, aki elől semmit sem kellett rejtegetnie, akinél valóban otthon érezhette magát. Vőlegénye kedvéért mégis megzabolázta vágyait, és nem lépett be a másik világba, Yū mégis elment. Egyre többet és többet utazott, Megumi pedig egyre magányosabb estéin visszasurrant a másik világba.

Idővel, ahogy egyre hosszabbra nyúltak látogatásai, kezdett elhalványulni benne vőlegénye emléke, iránta érzett szerelme megfakult, így egyre rosszabbul érezte magát, amikor otthon volt, bár hazatért, éppoly távol voltak egymástól, mint előtte. Ha néha napján sikerült újraéleszteni szerelmének tüzét, rövid ideig élvezhették csupán, a fiú újra útra kelt, a lányt ismét szólította lényének másik fele, Kage, az árnylény. Ez az állapot, ez a magányos, gyötrő különcség, mely csak megvetést és szenvedést hozott, végül annyira lebetegítette, felkelni sem bírt.

Szülei ápolás közben igyekezték meggyőzni, muszáj döntenie, nem élhet így két világban, választania kell egyet. Másnap reggelre a lánynak végleg nyoma veszett, édesanyja pedig hátralevő életére megnémult, az apa elhagyta a várost. Pontosan senki sem tudja, mi történt azon az éjjelen, jobbára csak találgatnak a kocsmában, piacon összegyűlő népek.

Egy vándor azt állítja, beszélt az apával, aki elmesélte, nejének megjelent egy fekete szellem, úgy festett akár az ördög, és azt mondta: a lányuk természetéből fakadóan képtelen dönteni, mivel egy embernő és egy démoni lény gyermekeként mindkét világ a sajátja és egyik sem igazán az. A felszarvazott, becsapott férj úgy vélte, az asszony talán a szégyen miatt némult meg, ami egyrészt késő bánat, másrészt helyes, legalább egy kicsit bűnhődik.

Aoki Megumiról a legtöbben úgy hiszik, végül a démon apját választotta, ám ennek ellentmond annak a néhány szerzetesnek és sámánnak a szava, akik megpróbálták felkutatni a lányt, és sehol sem lelték.

- Egyik másvilágban, dimenzióban sem leltünk nyomára, így csak két lehetőség maradt: vagy már démonná változott, ahogy az apa, a Sötétség Szelleme akarta, vagy annyira uralkodnak benne az ellentétek, hogy képtelen volt dönteni, s emiatt valahol egy köztestérben ragadt, ahova ember nem juthat be – feleli kérdésemre a helyi erdőben élő sámán.

Arra már nem kapok választ, vajon minek egy démonnak emberi utód, és mihez akar kezdeni a foglyul esett lánnyal? Arckifejezéséről ordít, hogy semmi közöm hozzá, és egyébként sincs jó véleménnyel a fajtámról, inkább magára hagyom.[2]

[1] Nem azonos Kurīnkawa Kagehikóval.

[2] Nem tudni, ki lenne a szerző, aki ezek szerint még találkozott a történet néhány ismerőjével, és azt sem, milyen „fajta” lenne ő. Érdekes a templom, amit említ, talán ugyan e templom romjait láthattam a Pokol felé vezető utunkon. (K. Kagehiko jegyzete)