2018. okt 22.

Észrevétlen

írta: Aoi Sakura
Észrevétlen

Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

psycho_1.jpgIgen, jól olvastátok, valószínűleg sokak számára ismerősen cseng a cím, emiatt emeltem le én is a bolt polcáról, bár egyébként a filmet nem láttam, és miután olvastam a könyvet, nem is akarom látni. Röviden összefoglalva: az biztos, hogy hatásos történet, és nem minden értéket nélkülöző, ahogy az is, nem fogom a nagy kedvenceim között számon tartani, kövezzetek meg, de inkább Stephen King.

Annak, akinek nem volt szerencséje a történethez, elmondom, az egyébként nem túl csavaros, vagy bonyolult sztorit. Adott egy Patrick Bateman nevezetű fickó, fiatal, gazdag, társasági ember és nem mellesleg pszichopata, aki rengeteget gyilkol, méghozzá olyan módokon, amit olvasva elég sokat küzdöttem mélységes undorral, borzalommal és hányingerrel, habár elég vizuális típus vagyok. Bár ezekre a brutális, véres jelenetekre kb. 180 oldal után kerül először sor, addig maximum az unalom fog megölni.

Értelmetlen, felszínes élet beszélgetései kerülnek terítékre, nyakon öntve az állandóan kihangsúlyozott márkanevek tömkelegével, ruhák, szobák, egyéb berendezések részletes leírásával. Aztán nagy néha, mintha egy rosszul felvett szalagon időnként megjelenne egy másik adás néhány képkockája, el-elejtődik egy-egy nem odatartozó, bizarr mondat fegyverekről, gyilokvágyról, de nemhogy a körülötte lévőknek nem tűnik fel, olvasóként is lehet, hogy kétszer megnézzük, nem olvastuk-e el, mert elsőre hihetetlennek, értelmetlennek tűnik. Aztán a kétszáz oldalhoz közeledve egyszer csak nekiáll gyilkolni, kínozni és onnantól kezdve nincs megállás.

Nem csupán az döbbenetes, amit az áldozataival tesz, az is ahogy beszámol róla, mintha csak valamilyen, teljességgel természetes, mindennapi dologról beszélne. Érzelemmentes, bűntudatot, gátlást nélkülöző tettei ugyan sokkolnak minket, a környezete mit se tud/mit se akar tudni róla, és azt hiszem, ez a legelborzasztóbb a könyvben, hogy ezt a kegyetlen őrültet ennyien ismerik, és még akkor sem veszik komolyan, amit mond, amikor vallomást tesz arról, amiket művelt. Észrevétlen, büntetlen élhet egy ilyen ember köztük, és veheti el más emberek életét. Ne legyenek illúzióink, tényleg semmi az égvilágon nem történik ezzel a jómadárral, még akkor sem, amikor szemtanúk előtt gyilkol. Ugyanakkor néha, az oldalak pergésével arányosan egyre többször, nehéz megmondani, ez most a valóság, vagy álom, hallucináció, vágykép, Patrick világa szétesik, darabjaira hull, a kényszeres megfigyelése és leírásai sem védik meg, de mindez észrevétlen marad.

Mégis hogyan lehetséges ez? Hogy lehet, hogy vallomását is csupán viccként kezelik, nem hiszik el? Ennek három oka is lehet. Egyrészt, mondhatnánk, ez csak ártatlanságukból fakad, bizalmukból, naivitásukból, már ha nem olyan emberekről beszélnénk, akik maguk sem riadnak vissza, ha nem is a gyilkolástól, de például a hajléktalanok, nők, más etnikumú emberek megalázásától. Ezért az ok talán sokkal inkább az, hogy ingerküszöbük olyan magas, nem ütköznek már meg ilyesmin, az, hogy viccnek gondolják, jól mutatja ezt az eltolódást. Ha belegondolunk, a könyv a nyolcvanas évek végén játszódik, és az azóta eltelt időben az emberek ingerküszöbe csak még magasabbra került; talán elgondolkodunk, mi lesz ennek a folyamatnak a vége? Vajon egyszer eljutunk oda, amit a Psycho pass egy jelenetében láthatunk, hogy az emberek nyugodtan végignézik az orruk előtt egy másik társuk meggyilkolását? Várjunk csak, hisz ez már megvolt! Kivégzések, máglyák, háborúk, mind ugyanez, csupán kapunk hozzá valami ideológiai és/vagy erkölcsi körítést. Nincs is akkora különbség, végül is csak el kell hitetni, van valamiféle felhatalmazásunk rá. Erre sincs azonban szükség, ha az emberek érdektelenek, akár az elkövetőt, akár az áldozatot nem látják, nem létezőnek, értéktelennek nyilvánítják, ahogy a könyv szereplői kutyaszámba se veszik a hajléktalanokat, ahogy a főszereplőnket sem ismerik, nemhogy igazán, sokszor a nevét sem tudják, szinte mintha nem is létezne valójában. Ezt láthatjuk a lakás esetében, aminek a tulajdonosával is végzett, majd még két nőt intézett el ott, aztán a hullákat elfelejtette, ám mire legközelebb visszatért, a lakás újból kiadó volt, se nyom, se hír, se hamu, mintha meg se történt volna.

Ezek után minek nevezzük a környezetét, a társadalmat, ahol egy pszichopata teljesen észrevétlenül, következmények nélkül foszthat meg másokat az életüktől?

 

Bret Easton Ellis, Amerikai psycho, Európa Könyvkiadó, Bp., 2016.

kép: https://moly.hu/konyvek/bret-easton-ellis-amerikai-psycho

Szólj hozzá

háború társadalom kivégzés gyilkosság érdektelenség környezet kínzás brutális láthatatlan pszichopata észrevétlen máglya gátlástalanság ingerküszöb szétesés Könyv Bret Easton Ellis Amerikai psycho Patrick Bateman