[Szíveket összefűző]

Az országban a béke már közel száz éve tiszavirág-éltű csodának számított, apró, molyrágta luk volt csupán az örök háborúskodás szövetén, melyet a hataloméhes urak vágyaiból szőttek, vérben és könnyben áztattak. Az emberek jobbára csak a félelmet ismerték. Féltették az életüket, a nejüket, a férjüket, a gyermeküket a katonáktól, a kardtól, a nyíltól, az oly gyakori éhezéstől, mert bizony sokszor lett áldozat az elvetett és szárba szökkent termés a győzelem oltárán. Így aztán azok, akik megmenekültek a betörő hordák karmaiból végül az éhhalál karjaiban találták magukat.

Lily sápadt, vékony arcát a romba dőlt ház deszkáit emésztő parázs vöröse világította meg. Eddig a fogadó pincéjében húzta meg magát néhány másik vendég társaságában. Most, hogy elült a csatazaj, kimerészkedett, bár többen maradásra biztatták. Muszáj volt mennie, minél előbb a lehető legmesszebb kell kerülnie a falutól. A sok füst, amit korábban belélegzett, folyamatosan köhögésre ingerelte. Egyre nehezebben állta meg, egyre nehezebb volt visszafojtani a késztetést, miközben tudta, ebben a vészterhes csöndben egyetlen köhintés elég, hogy felhívja magára a romok közt kutakodó, iszogató vagy épp felszínesen alvó katonák figyelmét.

Amikor végre beért az erdő sűrűjébe, szabad folyást engedhetett a már-már fojtogató ingernek. Percekig állt ott, egyik kezével egy hatalmas fának támaszkodva, s görnyedten igyekezett megszabadulni, lélegzethez jutni a fuldokló köhögéstől.

Valójában nem Lily volt a neve, de hogy hogyan is hívták azelőtt, arra nem emlékezett, sőt semmi másra sem abból az életéből, melyet három évvel ezelőttig élt. Három éve egy erdő mélyén talált rá egy favágó és felesége, ők nevezték el Lilynek.

Fél évig élvezte gondoskodásukat, ennyi időbe telt felépülnie sérüléseiből. Bal lábán csúnya vágás nyoma látszott, bal csuklója eltört és fejének bal oldalán, ahol homloka s haja összeér a mai napig egy forradást őriz. Azt mondták, beverhette fejét egy kőbe, a miatt nem emlékszik semmire.

Már három hónap után makkegészségesnek érezte magát, ám vendéglátói ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjon, amíg vissza nem térnek emlékei, hisz hová menne úgy, hogy azt sem tudja, honnan jött? Azt már nem tették hozzá: vagy élnek-e még a szerettei.

Bár fél év után sem emlékezett, múltja ugyanolyan fehér, üres lap maradt, mégis eljött, hogy osztozzon megannyi másik ember sorsán, akik családtagjaik, barátaik vagy egy új élet lehetősége után kutatva vándoroltak az országban. Elveszett lelkek voltak ők, akik reménytelenül vágytak az otthonra, hogy hazatalálhassanak.

Végre-valahára kezdett elcsitulni heves köhögő rohama, lekerült mellkasáról a füst ólomsúlya, amikor egy közeli bokorból hangos ágreccsenés ütötte meg fülét, amit halk, a holdfényben alig észrevehető neszezés követett. A félelem újult erővel csapott le rá, nem tűnt el, csupán egy újabb kört írt le a levegőben, hogy jobban becserkészhesse zsákmányát.

Elkapta tekintetét és futásnak eredt, közben csak arra tudott gondolni, óvatlan volt, messzebbre kellett volna jutnia, mielőtt megpihen. Miért volt olyan ostoba, hogy azt higgye, csak a faluban vannak katonák?

Félelemtől beszűkült tudata s a benne villámként cikázó gondolatok feszültsége annyira lefoglalta, már csak későn vette észre a meredek lejtőt, mely jó húsz méterrel lejjebb szelídült csak meg. Meg akart állni, próbált legalább elfordulni, azonban a lendület hatalma nagyobb volt.

Amikor magához tért és megpillantotta az aggódva fölé hajoló apró, csinos fiatal nőt, ráébredt, félelme alaposan becsapta; hiszen egy katona bujkálás nélkül, egyszerűen elkaphatná, ráadásul nem ő az egyetlen, aki az erdő sűrű sötétjében remél menedéket lelni a halál és erőszak elől.

A nő, akit vele ellentétben valóban Lilynek hívtak, először szabadkozott, amiért így ráijesztett a mielőbb, de már órák óta kuporgott abban a bokorban, várva, hogy tavaly megözvegyült édesanyja visszatérjen.

Elment megkeresni a nővéremet – mesélte, majd lehorgasztotta fejét. – Úgy fest, magamra maradtam; még egy éve sincs, hogy a vőlegényemet elvitték, mondván, az úrnak szüksége van szolgálataira. Most a családom maradékának is nyoma vész? Ha nem rosszabb… - fűzte hozzá alig hallhatóan.

Ahogy ez a nő mesélte történetét, úgy elevenedtek meg az ő elveszett emlékei. Mintha csak az igazi Lily szavai lettek volna a bűvös varázsigék; olyan varázsigék, melyek csoda helyett gyötrelmet keltenek életre. Emlékezett arra, hogy bátyját ugyanúgy magához rendelte az úr, majd három-négy hónap később csak a halálhíre tért haza. Emlékezett arra az alig néhány héttel későbbi pillanatra, amikor a falu elöljárója elordította magát az utca közepén, zihálva, izzadtan: Jönnek! És jöttek. Beteg, egyik lábára sánta apja a ház mögötti ösvényhez terelte őket, őt és az édesanyját. Rövid volt a búcsú. A bűvös szavak felidézték benne, hogy üldözik, majd anyja magára hagyja egyetlen rövid üzenettel: mentsd magad! Visszhangként szólt benne az erdő csöndje, a hirtelen rárontó magány, a torokszorító félelem s az elhatározás, megkeresi őket. Megelevenedett előtte az igazság, amikor el kellett fogadnia, mindketten halottak. Aztán elkapták, jött a fájdalom a lábában, a kétségbeesés s azon túl a vak szerencse, a menekülés, majd a sötétség. Emlékei egyetlen mondatban buktak ki belőle:

- Már nincs kit keresnem.

De talán segíthetne ennek a nőnek, az igazi Lilynek. (A saját neve továbbra sem jutott eszébe.)

Két hónapnál több is eltelt az óta az éjjel óta, melyen ők ketten találkoztak, ám jó hírre vagy ismerősre nem bukkantak. A valódi Lily édesanyja és nővére még a falu határában halálát lelte. Vőlegényéről csupán mendemonda jutott fülükbe, úgy tudni, nemrég még életben volt, azonban, hogy merre jár és hogy van, arról senki se tudott.

A nő az utóbbi napokban már alig evett, szörnyen lefogyott és elvesztette minden életkedvét. Egyre erősebben élt benne a meggyőződés, jobb lenne, ha feladná, s inkább meghalna. Az ál Lily, aki jobb híján maradt e név használatánál, szomorúan és tehetetlenül figyelte egyetlen társa állapotának vészes hanyatlását.

Egyik éjjel egy elhagyatott szentélyben húzták meg magukat a tomboló vihar elől menekülve. Az aggódó lány egyszer csak megelégelte álmatlan forgolódását s úgy döntött, sétál egyet a környéken, míg az igazi Lily kipiheni magát.

A szentély egyik, még viszonylag jó állapotú melléképületében leltek menedéket, a lány most mégis úgy határozott, bemerészkedik a félig beomlott kapun át a főépületbe, hogy lássa, milyen istenségnek mondhat köszönetet ideiglenes hajlékukért.

Mire átverekedte magát a kisebb-nagyobb törmelékkupacokon, odakint felszakadozott az addig egybefüggő felhőtakaró és az előbukkanó teli hold bekukucskált a hiányos tetőn át, talán ő is a furcsa szoborcsoportot csodálta.

A legmagasabb központi alak cseppet sem tűnt ismerősnek, régi, elfeledett istenség lehetett, akiről azt sem tudta eldönteni, férfi vagy női lény lenne. Felfelé fordított tenyeréről megannyi vékony fonál, vastagabb inda tekergőzött szerteszét a szoborcsoport többi alakját – férfit, nőt, időset, fiatalt, gyermeket – összekötve.

Először azt hitte, egy régi sorsisten ábrázolására bukkant, de valahogy nem volt elégedett a válasszal. Minél tovább nézte ezt a monumentális alkotást, annál kevésbé érezte helyesnek értelmezését.

Kósza felhőfoszlány sietett el a hold előtt, s ahogy az eltűnt fény pászmája újra végigsurrant a szobrokon, hirtelen megértette, ezek

- Kötelékek! – kiáltotta boldogan, még tenyerét is összecsapta. – Akkor te tudsz nekem segíteni! Te megtalálhatod Lily vőlegényét!

Szavait az istenség szobrához intézte, ám az néma maradt s mozdulatlan.

Nem kifejezés hát, hogy meglepődött, sőt ijedtében ugrott egyet, amikor egy ismeretlen, gyengécske hang szólalt meg mögötte.

- Attól félek, ezt jelenlegi állapotomban nem tudom megtenni.

Szobrával ellentétben aprócska lény volt, szivárványos köd alakja időről időre elhalványult. Még mielőtt feltehette volna a kézenfekvő kérdést, az istenség így folytatta:

- A véget nem érő háborúval járó félelem és gyűlölet gyengített le ennyire. Már képtelen vagyok ellátni feladatomat. A kötelékeitek felbomlanak, elvesznek, s újak elvétve akadnak csak.

A lány csalódottan hajtotta le fejét e szavakra, úgy mondta:

- Sajnálom.

- Ez sosem egyetlen ember hibája, de most egyetlen ember is segíthet helyrehozni…

A lány erre rögvest felkapta fejét s izgatottan kérdezte:

- Tényleg? Hogyan?

- Legyél az utódom! Vedd át a helyem, és megkapod az erőmet, amely benned újjáéledve segíthet – hangzott a válasz, majd a lény még hozzátette: - Azonban figyelmeztetlek, ha vállalod, többé nem leszel ember, senki sem fog látni, sőt emlékezni sem fognak rád.

A lány nem sokat gondolkodott, azonnal rávágta:

- Vállalom.

[hiányzó szöveg]

- Akkor mostantól a neved Aishin.

Másnap reggel Lily férfiak hangjára ébredt, ám ahogy felült és ledobta magáról az ócska, foltozott zsákot, amivel takarózott, senkit se látott. A környék elnémult, ő pedig zavarodottan nézett körbe, keresett valamit, valakit, de hogy mit vagy kit, arra nem emlékezett, akárhogy próbálta felidézni. Aztán újra felcsendült egy férfi hangja, ezúttal sokkal tisztábban hallotta. Az épület ajtajánál állhattak.

- De ha mennyasszonyod is van, miért nem mész haza?

- Mert jobb életet akarok neki, mint amit egy magamfajta félkarú hadirokkant adhatna… [itt a szöveg hirtelen véget ér][1]

[1] Mindkét megjegyzést egy régebbi másoló vagy lejegyző tehette a szövegbe, nincs tudomásunk róla, mi lett a hiányzó részlet(ek) sorsa. Kagehiko megjegyzése