Monumentális és igen részletes regény, krimi egy középkori apátságból, de ha a műfajból a könnyedebb, kevésbé történelmi, kitekintő és regélő verziót preferálod, nem lesz a kedvenced. Továbbá nem tudom megállni, hogy ne ejtsek szót egy igen zavaró részéről a könyvnek, mely kevésbé az alkotó, inkább a kiadó mulasztása.

A bevezető részből megtudjuk, ezt egy szerzetes írja meg a történtek után néhány évtizeddel. Az addig rendben, hogy mivel középkor, úgy írja, mintha mindenki tudna latinul, vagyis rengeteg közbeszúrt kifejezést, és még több sorokon átívelő mondatot hagy meg eredetiben. Ez a regény világának szempontjából érthető, de könyörgöm, miért nincs valamiféle jegyzet? Tudom, hogy ez sok szempontból nehéz ügy, sok a szöveg, sokszor fordul elő, így a lábjegyzet problémás, sok helyet foglal, nem igazán szép etc. Mégis, tegye fel a kezét, aki kapásból tud nekem latinból fordítani, ha sokan vagytok, eskü, visszaszívom a kritikát és mélyen elszégyellem magam. A Google ugyan a barátom, azonban pocsék, értelmezhetetlen fordítást ad, amivel őszintén nem volt kedvem bíbelődni, egy-egy szónál még oké, de a mondatok! Szóval, igen, értékeltem volna valami fordításfélét, akár végjegyzetként is.

No, de lássuk a medvét! A történetet, mint már említettem, az idős szerzetes, Adso írja le, aki annak idején fiatal novíciusként érkezett az apátságba Baskerville-i Vilmossal. Utóbbit rögvest szívességre kéri az apát, mivel ismeri jó nyomozókészségét, melyet régebben inkvizítorként kamatoztatott. Az apátságban ugyanis furcsa haláleset történt, aztán ez többször megismétlődik. E halálesetek egy könyvvel és az elzárt, labirintus könyvtárral hozhatók összefüggésbe. Miközben Vilmos és Adso a rejtély megfejtésén dolgozik, sor kerül egy fontos találkozóra is köztük; a ferencesek követe és az avignoni pápa küldöttsége arról vitázik, eretnekek-e a ferencesek vagy megérdemlik a pápa kegyét, és elég sok másról ezzel összefüggésben. Látszólag ez utóbbi szál soknak, feleslegesnek tetszik, ám egyrészről remek korrajz, ami hitelesíti, elhelyezi a kriminket, másrészről megismétli és színesíti a főproblémát, témát.

Ez a téma nem más, mint a megismerés kérdése, avagy hogyan is jutunk el az igazsághoz? Vilmos úgy tartja, az út olyan, akár egy labirintus kijáratának meglelése, azaz számos lehetséges útvonalon futunk végig, mire megleljük a szabadba vezetőt, ha létezik egyáltalán. Persze, jelen esetben muszáj léteznie, hiszen egy zárt közösségben bekövetkező többszöri haláleset vagy egy járvány, vagy egy gyilkos műve. Mégsem ilyen egyszerű. Egyrészt tele van az életünk olyan megismeréssel, igazságkereséssel, ahol nincs kijárat, mert nincs abszolút igazság. Másrészt itt sem olyan egyértelmű a válasz. Mert ugyan az egyik szerzetes kente be méreggel a könyvet és beszélt róla másoknak, de vajon kinek a bűne, hogy többen, a tiltások ellenére meg akarták kaparintani ezt a könyvet, mely végül halálukat okozta? A mohó kíváncsiság vagy a nyakatekert igazságosztás a gyilkos? A szerzetes ugyanis azt mondja, a bűnös kíváncsiság az oka társai halálának. Ráadásképp Vilmos ugyan rájön az igazságra, megleli a kijáratot, de aratott-e ezzel diadalt, vagy adott-e bármit, miközben a szembesítés végül az egész apátságot felemésztő tűzbe torkollott, ezzel mintegy beteljesítve a gyilkos szerzetes apokalipszis látomását, az ő igazságát?

Hogy a labirintusból nem feltétlenül van kiút, arra jó példa a már említett találkozón zajló vita, elsősorban a szegénységről, vagyis hogy Jézus és tanítványai vajon birtokoltak-e bármit és nem kellene-e az ő gyakorlatukat követni. (Ugye, itt arra megy ki a játék, a ferencesek megkaphatják-e e fogadalmuk mellett a pápa áldását, vagy eretneknek nyilváníttatnak.) A vita ugyan szerteburjánzik és több más témát érint, egy azonban világosan látszik, itt nincs kijárat, nincs igazság, mely mindenki érdekének és világképének megfelelne.

Hasonló patthelyzetbe kerül a pápai küldöttek közül Bernard Gui az apátságban lefolytatott inkvizíciója során. A vádlott bevall ugyan bizonyos bűnöket, ám a gyilkosságot váltig tagadja. Gui erre a maga módján válaszol, mely sokban hasonlít a gyilkosságok mögött álló szerzetes „igazságához”. Gui igazsága már megvan, ő azt mondta, itt a kijárat, hát a falakon is áttöri magát odáig. Ha a vádlott nem vall most, míg szépen van, majd vall a kínzás után.

Az talán jól látszik, a szerzetes és Gui igazságkeresése minden csak nem igazságos és/vagy helyes, mégis sokan hasonlóan járnak el. Ami már fogósabb kérdés, mi a jobb, Vilmos sziszifuszi munkája, melyben lábát lejárva keresi a kiutat a labirintusból, vagy az idősebb Adso kívülállása, aki nem lép be a labirintusba, csak elfogadja az elé rakott igazságokat? Utóbbi valószínűleg nyugodtabb életmód, mégis érdemes-e feladni a megismerés lehetőségét a nyugalom oltárán? Avagy ha az igazság nem jelenik meg előttünk színről színre, inkább ne is keressük?

Kiegészítésül pedig idekívánkozik még egy fontos tény, melynek példája már nem a könyvből, hanem A bűnös c. dán thrillerből származik. (Aki esetleg nem szeretne a filmből spoilert, az most zárja be az oldalt.) E tény a labirintusról szól, nevezetesen arról, hogy a falak egy része, melyek utunkat állják a kiút keresése során, a mi alkotásunk, a tapasztalatainkból, előítéleteinkből tákolt sztereotípiák téglái alkotják. Ezek pedig olykor éppen a kijáratot takarják előlünk, mint A bűnösben, ahol a főszereplő rendőr csupán telefonon keresztül jut információhoz, melyek alapján ő úgy hiszi, az asszony az áldozat, akit elrabolt erőszakos férje, csakhogy a végén kiderül, a nő ölte meg még pici baba fiát, a férfi meg a pszichiátriára akarta visszavinni. A rendőr is rájöhetne, ha erre nem is, arra igen, hogy valami nem stimmel a sztorival, hiszen időről-időre felbukkan egy-egy nem beilleszthető részlet, ami szemet szúrna, ha nem uralná látóterét az a bizonyos fal.

Umberto Eco, A rózsa neve, Európa Könyvkiadó, Bp., 2017.

kép:https://europakiado.hu/konyv/a-rozsa-neve/