[Ketten eggyek]

A csata eldőlt, a jócskán megfogyatkozott és vezér nélkül maradt ellen fülét-farkát behúzva iszkolt elfele. Az ő felkutatásuk és megbüntetésük már nem Kalae dolga volt, hála égnek. Most kifejezetten nem szeretett volna ilyesmivel vesződni. Amúgy sem értett egyet e gyakorlattal, taszította ez a kegyetlenség; hivatásos katona, az úr seregének vezetője is csak jobb híján lett, vagy ez, vagy a teste áruba bocsátása, ennyi választási lehetőség adatott neki.

Ez már a múlt, és ő nem kutya, hogy lerágott csonton rágódjon. Most más foglalkoztatta, az ember, aki a csatatérre nyúló kiszögellésen állt egy öreg fa árnyékában. Messze volt tőle, ő mégis azt érezte, az egész összecsapás alatt őt figyelte. Még most is ott volt és érthetetlen módon vonzotta, mint egy mágnes. Talán kém és ösztönei vészjelzéseit érti félre? Nem, ahhoz túl feltűnő a jelenléte, ráadásul már rég kámforrá vált volna. Meg kell tudnia…

Határozott lépteit semmi sem téríthette el, egyszerre nyugodt, mégis alig érezhetően megfeszülő elméjének vásznára csak ő vetült, az ismeretlen. Nem jutottak el hozzá katonái hangos gratulációi, elismerő szavai, éljenzéseik, amint az ő nevét kántálják kitörő örömmel, mert most tíz év után végre térdre kényszeríthették uruk egyik legádázabb ellenségét. Ahogy nem látta a testét lopva végigmérő, vágyakozó tekinteteket, melyek végigsiklottak bronzszínű, feszes bőrén, hosszú, rezes szőke tincsein. A legbátrabb pillantások elrévedő arcára is odatévedtek, de azt már senki nem kockáztatta meg, hogy a borostyán sárga szemek felfedezzék. Ha akadt is olyan, akit nem rettentett el a nő ereje, távolságtartása és ravaszsága, az is félt az úr haragjától, aki előszeretettel áldozta fel akár saját embereit is brutális kedvtelése oltárán. Mindenki tudta, ha megbotlik annak nem holmi kis büntetés vagy kegyes halál az ára, kísérleti nyulak lesznek az úr boncasztalán, hogy megismerhesse a fájdalmat és a halál különféle arcait, amit kedvenc festője meg is örökít számára. Márpedig hozzáérni vagy illetlenül szólni Kalaéhoz főbenjáró bűn volt, hisz ő az úr tulajdona.

A magaslaton várakozó Shinya nem látta azokat a borostyán sárga szemeket, de érezte a belőlük áradó érzelmek perzselő érintését, mely előbb elhalványult, majd mögötte újra felbukkant. Ekkor már tudta, ez a nő lehet a megfelelő társa.

Kalae óvatosan a férfi mögé lopakodott, hogy kivont kardjának pengéjével bírja szóra. Vegyes érzései, az érthetetlen vágy és félelem késztették erre. Összezavarodott és bizonytalan volt, úgy érezte, ez a férfi ellopott tőle valamit, bár nem tudta pontosan megfogalmazni, mi volt az. A győztes biztonsága és bizonyossága? Lelke, szelleme, melyet oly gondosan őrizett?

- Valóban megőrizted? – kérdezte Shinya.

Kalae megtorpant.

- Tessék? Miről beszélsz? És ki vagy?

Shinya nem fordult meg, így is tisztán érezte, a nő hangjában bujkáló félelmet és haragot, ahogy azt is tudta, azonnal védekező állást vett fel.

- Ismerem a történeted, Kalae – felelte.

A nő természetesen továbbra is bizalmatlanul méregette.

- Apád, ahogy a középszerű hadvezérek és urak sora, elvesztette a csatát. Földjét, embereit és családját az úr egyik hűséges csatlósának adta, aki éppoly kegyetlen, mint ő maga. Az emberek jó részét halálra ítélte, anyádat saját ágyasává tette, téged pedig eladott egy bordélytulajdonosnak. Így történt volna, ha nem vagy az, aki. Ha nem értesz úgy a harchoz, hogy az még az úr legjobb hadvezérét is lenyűgözze, ha nem vagy annyira ravasz és bátor, hogy elé merészelj állni és megtenni az ajánlatod: erőd, tudásod és tehetséged, amit vesztére apád sosem értékelt, az emberek életéért és édesanyád szabadságáért cserébe. Akkor nyertél…

- Szerencsém volt, az úr legjobb harcosának akkoriban veszett nyoma, az ő pótléka lettem – vágott közbe Kalae. Kardját lejjebb eresztette, izmai ellazultak, azonban arca csúfondáros grimaszba torzult és még mindig készenlétben állt.

Shinya nem hagyta magát provokálni vagy eltéríteni mondandójától.

- Akkor nyertél, akkor még őrizted lényeged, még ha ez elsőre nem is volt egyértelmű. De az óta hány év is telt el? Tizenkettő? Sőt lassan már tizenhárom. Eszedbe jutottak az óta az emberek, akikért ezt tetted? Tudod, hogy élnek-e még? Mikor gondoltál bele utoljára, miért vagy még itt? Mióta tévelyegsz vakon a harcmezőn? Mikor fogod visszaszerezni ellopott lelked és szellemed?

Kalaéből már a harmadik mondatnál kirobbant a harag, egész testében reszketve egyre hangosabban, egyre rekedtebben ismételgette:

- Elég! Elég! Elég! Hagyd abba!

Az utolsó mondatnál már ez sem segített, félelme teljesen eluralta. Felemelte kardját és a férfi felé vágott, aki még mindig háttal állt neki.

Shinya gyorsan megpördült és csuklóvédőjével hárította a csapást. Kalaében káosz dúlt. Először még jobban megrémült, amiért e férfi olyasmit hozott ki belőle, amit sosem tenne, egyszer sem támadt még hátba senkit így. Majd jött a döbbenet, legfőképp nem egy vak embert. Aztán nevethetnékje lett a gondolattól: egy vak koldus mondja neki, hogy vakon tévelyeg?! Ám a nevetés ingerét csírájában elfojtotta a valóság, akár tábortüzet a ráborított homok. Ez a férfi erős volt, bár köpenye foltos és megtépázott, ruházata szegényes, csuklóvédője drága, remekbe szabott darab, amilyet csak a legjobb katonák hordanak, ráadásul vakon is úgy olvasott benne, ahogy senki más. Leeresztette és eltette kardját, de semmit se mondott, csak a csizmája orrát bámulta sápadtan.

- Régen én is ugyanezt mantráztam és ugyanezt tettem, csak én meg is öltem azt, aki pedig csak a szememet akarta felnyitni – szólt Shinya.

Kalae felpillantott rá, várt valami folytatást, de úgy festett, a férfi elkalandozott, bár nehéz volt megmondani valóban így van-e, szürke, hályogos szeme mintha örökké a távolba révedt volna.

- Még ma is átjár az a rettenet, amit akkor éreztem… Én a legjobb harcos ott álltam a földön térdelő, vérző fejű fiú előtt, aki mindent elveszített és halálosan rettegtem – rekedt kuncogás törte meg elbeszélését, amit immár összeszedettebben folytatott.

A Shinya vezette seregnek az úr parancsára a déli területeket kellett volna elfoglalnia, ám végül csak addig a hegyek közé ékelődött keskeny völgyig jutottak, amely Kalae apjának földjével volt szomszédos.

Kalae alig észrevehető rándulást érzett gyomrában, de a harag, amit várt, ezúttal nem jött, annak ellenére, hogy itt áll előtte az ember, aki legyőzte apját, aki… Mit? Ugyanazt tette, amit ő az elmúlt bő egy évtizedben. Őrá vajon hány ember tekint sorsa megrontójaként? Mára valószínűleg többen vannak, mint akiket egykor megmentett felajánlásával.

Shinya érezte a nő változását, így már biztos volt benne, ő a megfelelő, de folytatta a történetet.

A völgy régóta egy törzsé, melynek tagjai az egyetlen, hosszan elnyúló faluban laktak. Hogy senkivel ne kelljen harcolniuk és békében éljenek, kereskedjenek, a földjükre áhítozóknak visszautasíthatatlan ajánlatot tettek, megadják nekik, amire leginkább vágynak szabadságukért cserébe. Így tettek akkor is, amikor közel húsz éve az úr jelent meg földjükön. Akkoriban leghőbb vágya az ország legjobb harcosa volt, hát a falu sámánja, aki a helyiek hite szerint hatalmas erővel rendelkezett és értett minden élő s egykor élő nyelvén, megadta neki az útmutatást, merre találja.

- Amikor én tizenkét-három éve bevonultam a faluba, mit sem tudtam egyezségükről, az úr parancsa szerint cselekedtem. A törzs javarészét lemészároltuk, a törzsfő ugyanis megtagadta, hogy földjét átadja. Kisebbik fia végül, lehetett talán tizenöt, elismerte vereségét, hogy a megmaradtak életét megkímélje. Ott térdelt előttem könnytől és vértől maszatosan, vereségüket beismerve, de a szemében olyan tűz égett, ami félelemmel töltött el. Hangja, amely előtte még rekedt volt és kásás a könnyektől, akkor úgy zengett, akár a leghatalmasabb úré. Azt mondta egyenesen a szemembe nézve:

- Te nem vagy harcos. Egy harcos nem lehet vak, de te az vagy. Megvakított a győzelem, megrészegített a vér.

Folyamatosan ezt hajtogatta, hiába mondtam, hogy látok, hogy maradjon csöndbe, a végén már ordítottam, és képen töröltem. Akkor elhallgatott, majd még mélyebb hangon kántálni kezdett egy számomra ismeretlen nyelven. Kifejezéstelen tekintettel bámult rám és csak kántált és kántált, miközben én már reszkettem a félelemtől. Aztán egyszer csak olyan elviselhetetlenné vált, szinte magamon kívül megragadtam a kardomat és lecsaptam a fejét. A következő pillanatban elvesztettem látásomat, mégis utána kezdtem el igazán látni.

- Akárcsak most én – felelte hamarosan Kalae. – Habár én még a szemeimmel is látok.

Shinya nem szólt többet, elindult lefelé a kiszögellés végéből, majd arrébb megfordult és a kezét nyújtotta Kalae felé, miközben azt mondta:

- Tudod, elboldogulok én így, de azért jól jönne valaki, aki nemcsak a szívével lát.

Végig sem mondta, már érezte, ahogy a nő keze az ő kinyújtott baljába simul.

Ekkor láttam Kalaét utoljára.

[E meglehetősen bőbeszédű és irodalmi jelentés mellett később egy valószínűleg az említett törzstől származó legenda/jóslat leírására találtunk a romos vár irattárában.][1]

Ami megszületett, annak napjait számlálja a várakozó halál. Így van ez a mi népünkkel is, ám mielőtt ez megtörténne, varázslónk utódjának, aki a főnök második gyermeke, teljesítenie kell egy nagy feladatot. A vég napját a kérlelhetetlen harcos érkezése jelenti, akiben azonban egy Szellem rejtőzik, akit az első emberek egyike kettéhasított és darabjai a világ két végére hulltak. A Szellem két fele egy-egy emberbe bújt később, hogy meglelhesse másik felét. Kívánságuk csak akkor teljesül, ha az őket hordozó emberek megszabadulnak vakságuktól. Ezért hát az utódnak az a feladata, hogy az érkező harcost, aki a Szellem egyik felének birtokosa, megszabadítsa vakságától. Ő ez után végre meglelheti másik felét, hogy őt is felszabadítva immár ketten eggyek legyenek. Ti emberek pedig hordozzátok szívetekben őket, kövessétek útjukat, hogy el ne felejtsétek, a harcos, aki nem lát, gyilkos szörnyeteg, a bölcs/látó, aki nem képes harcolni, ostoba semmirekellő. Bármelyik önmaga és népe végét hozza el, mert e kettőnek együtt kell lennie.

[Itt még folytatódna a szöveg, ám olyan súlyosan megrongálódott, hogy képtelenek vagyunk helyreállítani. A tudósunknak annyit sikerült kivennie, hogy szó van benne valami világvégéről és arról, hogy a Harcos és Látó Szellem újra megjelenik majd.][2]

[1] A megjegyzés szerzője ismeretlen, fogalmunk sincs ki, mikor és hol talált az említett iratokra. S.I.

[2] lsd. az előző jegyzetet.