Sarkos, határozott vélemény ez, amit Stephen King egy karaktere fogalmaz meg, mindazonáltal határozottan van benne igazság.  Kétségtelen, hogy fajunk sikeréhez épp a társadalom, a nagy és még nagyobb tömeg/horda összefogása volt a kulcs, ahogy azt sem lehet tagadni, az egyén is nyert valamit az ügyön, és itt jön a de. De mennyit, és mit áldoztunk fel érte, még mindig úgy érezzük megérte? Aztán ott van még egy másik ilyen de. Tudjuk, merre tartunk, felfogjuk, vagy csak megyünk? Számba vesszük, mérlegeljük mindazon pusztítást is, amit a fejlődés és a társadalom hoz létre? Belegondolunk abba, hogy teremtményeink, legyenek akár csak fogalmak, eszmék, akár (ha Hararival tartunk[1]) egy új faj tagjai, akár más tárgyak stb., bár tőlünk függnek, mégis megtehetik azt, amit mi a saját isteneinkkel? Persze, itt jöhet a kritika, hogy azokat az isteneket is mi teremtettük, jogunkban áll hát el is törölni őket. Legyen, ezen én biztos nem fogok vitatkozni, nincs is értelme jelenleg. Nem ez ugyanis a kérdés. Az igazi probléma az, hogy mindenhatónak hisszük magunkat, bár messze vagyunk tőle, nincs, aki ránk szóljon: ezt nem, ez az út nem jó, vagy ha akad is ilyen, mi nagy ívben tojunk rá. Meggondolatlanság, elbizakodottság, kapzsiság, önzőség, ezek mind problémáink, aminek előbb-utóbb meglesz a böjtje.

Stephen King regényében,[2] az 1991-es világban ez egy szuperinfluenza vírus formájában jön el. A vírus is egyike a mi pusztító teremtményeinknek, amiről úgy vélik, kordában tudják tartani. Nincs itt semmi látnivaló, kérem, itt vagyunk mi, mint mindenhatók, na meg a tökéletes technikánk, gond egy szál se, olyan nincs, hogy ne tudnánk kézben tartani a dolgokat, olyat pláne ne gondoljunk, hogy vannak dolgok, amikre egyáltalán nem lenne szükség. Hogyne. Mindösszesen két banális dologgal nem számoltak, elvégre akinek hatalma van, az nem törődhet csip-csup ügyekkel, azok fölött áll. 1. A technika nem tökéletes. A hiperszuper rendszer, melynek azonnal le kellene zárnia a labor területét, ahol a „kotyvasztott” vírusunk elszabadult, kicsikét elalszik, és későn reagál. 2. A társadalom mindig az egyén fölött áll, és ezt mindenki minden körülmények közt tiszteli és be is tartja. Kivéve, ha éppen a túlélési ösztöne hajtja. Egyik emberünk, aki pontosan nem tudja, mi történt, csak azt, hogy valami baj van, nem is kicsi, azonnal meglép, viszi az asszonyt meg a gyereket. Hol érdekli őt az emberiség? Ezzel az eladdig szépen építgetett kártyavár összeomlik. A hatalmon lévők ugyan még igyekeznek összekapkodni a szertehulló lapokat, mindhiába. Az elkerülhetetlen végeredmény, amit King hosszan, sok szereplőt felsorakoztatva mutat be: az emberiség több mint 90%-ának annyi.

A túlélők sokkjuk enyhültével elveszetten ténferegnek, először otthonuk közelében, majd szerte az országban, keresik egymást és az új utat. Olyan viszont csak akkor lenne, ha megteremtenék. Az, hogy új életüket nem a nulláról kezdik, hisz az egész faj és társadalom fejlődésének eredményei szertehevernek köröttük, egyszerre áldás és átok. Egyrészt nem kell annyit belefektetni, hogy újra működőképes legyen a megszokott mindennapi életünk. (Számomra mondjuk kérdés, hogy meddig.) Ugyanakkor két hatalmas hátulütője is van. 1. Az olyan dolgok is bárki számára elérhetőek, mint a fegyverek. 2. Az emberiség nem csupán ártó találmányait hagyta örökül, hanem az örök kettősségét is.

Miről is van szó? 1. A vírus nem isteni végítélet volt, ahol a „jók” maradnak, a „rosszak” meg nem. A túlélők közt gyilkosok, gyújtogatók, elmebetegek éppúgy akadnak, mint annak előtte. Számuk változott, arányuk nem (vagy ha igen, inkább nőtt, semmint csökkent volna). Ráadásul többek számára csábító lehet, hogy ezúttal szabadabbak, nem kell félniük semmitől. 2. Ez – előre bocsátom – hosszú lesz. A természetünk ellentmondásossága, az elménket és vele életünket uraló ellentétekbe gabalyodottság. Lehet, hogy kevés a túlélő, de ők mind magukban hordják ezt.

A világvégével mit sem változott például a megosztottság, az amerikai túlélők jó része két frontra szakad, melyek szemben állnak egymással. Egyiket Abagail anya, másikat a Sötét Ember, Randall Flagg vezeti.

A világvége és jelenlegi helyzetük kapcsán, a már idézett szereplő azt mondja:

Úgy véli, Randall Flagg, a racionalizmus képviselője, és felveti, eszerint az élet útja talán ennek ellentéte, az irracionalizmus lehet, ha csak másra nem jutnak. Néhányan megjárják ezt az utat, ám a lezárás, a valamilyen szigeten, bennszülöttek közt újra feltűnő Sötét Ember, azt sejteti, csatát talán nyertek, a megoldás még várat magára.

Ha engem kérdeztek, természetes, hiszen épp az alapvető problémát nem kezelték. Az egyik út helyett elindultak a másikon, holott ez az, ahol eltévedtünk, a kereszteződés, ahol két út van. Talán megpróbálhatnánk egy saját ösvényre lépni, azt kialakítani. Nem mondom, hogy egyszerű, azonban az, hogy vagy mindent meg akarunk érteni a létezés állapotáról, és közben nemhogy nem élünk, minden élőt pusztítunk, vagy éljük az életet, anélkül hogy bármit is értenénk, kétségtelenül tévút.

A Végítélet útjára viszont nyugodtan lépjetek rá, és élvezzétek azt a rengetegféle élményt, amit ez a nagy ívű történet a maga sokféle szereplőjével nyújt.

Stephen King, Végítélet, Európa Könyvkiadó, Bp., 2018.

kép:https://www.libri.hu/konyv/stephen_king.vegitelet-10.html

[1] lsd. Homo Deus, vagy a nemrég kiadott: 21 lecke a 21. századra c. könyveiben.

[2] A jelenleg megosztott kötet egy bővített kiadás.