Az 1930-as évek Alabamájában járunk, Maycomb városában, ahol egy helyi ügyvéd, Atticus Finch lányának szemén keresztül követjük végig a város eseményeit. A regény három központi eseménnyel, történettel foglalkozik. Egyrészt ott az egészen végigvonuló fejlődéstörténet, ahogy a könyv elején iskolát kezdő Jean Louise (azaz Fürkész) és bátyja, Jem csínytevő gyerekekből lassan átformálódnak, érnek a történtek hatására. Aztán fontos még a szintén végig szereplő Boo/Arthur Radley, akinek jó ideig csak a „legendáját” ismerjük, míg alakja, igazi valója csupán a regény végén jelenik meg. Végezetül pedig, amitől talán a leghíresebb ez a könyv, Tom Robinson alakja és meghurcolásának tragikus története. Ez a regényben később tűnik csak fel, mégis kiemelkedik, ugyanis az egész történet, különösen a gyerekek világának változását felgyorsító, gyújtópontja. A szikra, ami sok mindent megvilágít, felszít.

Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a legtöbbeknek a könyv témájával kapcsolatban rögtön a rasszizmus ugrik be, hiszen Tom Robinson története kiemelt helyen szerepel, ráadásul tele van indulattal, érzelemmel, a gyerekek számára is ez jelenti a nagy leleplezést, melynek kapcsán megmutatkozik környezetük, társadalmuk igazi arca.

A „színes”[1] Tom Robinson kirendelt védője lesz apjuk, akit Mayella Ewell, egy fehér lány megerőszakolásával vádolnak. Atticus nagy harcot vállal magára ezzel az üggyel, ahol a képmutató társadalom már a tárgyalás előtt meghozta egyértelmű ítéletét, Tom bűnös. A rendkívül nagy igazságérzettel rendelkező és emberséges Atticus nemcsak magát, de gyerekeit is bajba sodorja, céltáblává teszi azzal, hogy elfogadja ezt a megbízást, amit igazából nem neki kellene kapnia. Ennek ellenére úgy vélem, ezzel apaként is fontos és becsülendő tettet visz véghez, életre szóló leckét ad példáján keresztül gyermekeinek.

Atticus mindent megtesz, hogy elbizonytalanítsa, elgondolkoztassa az esküdtszéket, akik a társadalomhoz hasonlóan hiszik, itt biztos Tom a bűnös. Annak dacára, hogy a sértett Ewell családról mindenki tudja, hogy segélyen élő hajléktalanok, a gyerekek nyomorban és rettegésben élnek az iszákos, erőszakos apjuknak, Bobnak köszönhetően. Bár Atticus ügyesen felgöngyölíti az ügyet, csupán annyit tud elérni, hogy elhúzza az esküdtszék ítéletét. Reményük még lenne a fellebbezéssel, ám a kétségbeesett Tom nem bírja tovább cérnával és elébe megy ítéletének, fényes nappal lelövik szökési kísérlete közben.

Fürkész és Jem az ügy során megtapasztalja a társadalom képmutatását, előítéletességét, az indulatok elszabadulását, mely még az egyébként békés embereket is a lincselésre induló csőcselék tagjává teszi, azonban a bátor kislány szavai magukhoz térítik. A tárgyalással arra is ráébrednek, hogy mennyi igazságtalanság sújthat valakit még akkor is, ha elvileg a törvény előtt mindenki egyenlő, hogy hogyan ír felül az előítélet törvényt és emberséget. Persze, ők még nem egészen tudják felmérni, már az az apró változás is hatalmas dolog, amit Atticus kiharcolt.

Annál inkább érzi ezt a vérig sértődött Bob, aki sorra követi el kicsinyes, gyáva bosszú cselekedeteit, mígnem halloweenkor elég „bátorságot” gyűjt ahhoz, hogy megkísérelje megölni Atticus gyerekeit, akiket végül Boo/Arthur Radley ment meg.

Bár Tom Robinson áll a reflektorfényben, én mégis úgy érzem, Boo/Arthur Radley története épp ugyanazt képviseli, egy embert, aki más, aki nem a normához, a többséghez tartozik, és ezért alapvető hátrányból indul. A regény elején a gyerekek is állandó csínyeket eszelnek ki, hogy előcsalogassák a házukból a pletykák szerint valamiféle szörnyetegként aposztrofált férfit, majd többek közt Tom Robinson esetének és saját fejlődésüknek köszönhetően eljutnak oda, hogy ne Booként, egy fantomként, hanem Arthurként, emberként lássák, és tekintsenek rá.

Talán tévedek, de Arthur karaktere és története éppoly fontos, mint Tomé, és azzal, hogy feketerigóként[2] őt emeli ki az írónő, kitágítja a horizontot, ezzel mindenkit megszólítva, megmutatva, hogy egy társadalom igazi fokmérője az, hogyan áll mindazokhoz, akik eltérnek az átlagtól, megszokottól, többségtől. Hogy valakiben az emberséget kell keresni. Hogy megismerszik az ember, ha hagyjuk, hogy így legyen, ha igazán figyelünk, és nem előítéletekre, normákra, pletykákra hallgatunk helyette.

Összegezve nem csodálom a könyv hatalmas népszerűségét és elterjedtségét, és csak ajánlani tudom mindenkinek.

Harper Lee, Ne bántsátok a feketerigót!, Geopen Könyvkiadó, 2018.

kép: https://moly.hu/konyvek/harper-lee-ne-bantsatok-a-feketerigot

[1] A színes kifejezést a könyvből kölcsönözve használom.

[2] Eredetiben: mockingbird, ami magyarul sokszavú/fecsegő poszáta, javítsatok ki, ha tévednék, de szerintem azért hagyták meg a feketerigó fordítást, mert az eredeti madár az amerikai kontinens különböző részein elterjedt.