A nyolcéves kislány, aki eleddig gyógynövényt gyűjtött nagyapjával a hajnali erdőben, most a futástól zihálva, kicsit összegörnyedve áll meg a kihaltnak tetsző tisztáson. Mikor nagyjából visszanyeri lélegzetét, felemelkedik és felméri környezetét. Itt nincs semmi, mar belé a csalódás, pedig biztos volt benne, hogy az a csodaszép vízfelszín, amin felragyogott a kelő nap fénye, itt kell legyen. A fák körén túl egy keskeny zöldellő sáv fut körbe, azon belül különböző méretű és formájú kövek néhol foghíjas sora fogja közre a kráterre hasonlító, mély, kiszáradt tómedret. Egyetlen cseppnyi vizet sem lel kutató tekintete, ám megakad az épp vele szemben emelkedő, nagyjából vele egy magas, apró hegyet formázó szikla felületére vésett, ősi jeleken. Nem ismeri őket, így jelentésük homályban marad előtte, hiába fürkészi minden irányból. Ekkor hallja meg, szinte közvetlenül a háta mögött nagyapja ideges hangját:

- Yukiko! Végre megvagy! - keze rámarkol vállára és elfordítja a kövektől és a tómedertől. - Mi ütött beléd, hogy így elrohantál?

A lánynak nem jut ideje választ adni, nagyapja ugyanis körülnéz, arca hófehérre sápad, ajkai elnyílnak és megremegnek, keze megragadja a karját és vonszolni kezdi, érzi, hogy remeg. Kicsivel arrébb a nagypapa megszólal, hangja éles és zord:

- Eszedbe se jusson még egyszer odamenni! Érted? Megtiltom! Belőled nem lesz egy olyan holdkóros idióta!

Yukiko nem érti, a sírás fojtogatja, de azért sietve helyesel, még bólogat is hozzá.

Otthon aztán - mivel szokatlanul csendben van - a nagymama elmeséli neki első vőlegényének, akit a nagypapa holdkóros idiótának titulált, történetét.

A fiút sokan csúfolták a faluban lángoló vörös haja és az arcán sorakozó egész sötét szeplői miatt, ráadásul kicsit furcsa is volt, ezért aztán a legtöbben sajnálták a nagymamát, akit - a szokásoknak megfelelően - tizenöt éves korában eljegyeztek ezzel a fiúval, hogy aztán majd két évvel később egybekeljenek. Erre azonban végül nem került sor.

A fiú akkoriban már minden éjjel alva járt, már előtte is havonta legalább egyszer előfordult, hogy éjnek évadán a faluban járt-kelt vagy éppen az erdőből érkezett meg, szeme nyitva, de tudata valahol máshol időzött. Ahogy egyre sűrűsödött éjjeli kirándulásainak száma, úgy lett egyre furcsább. Idővel már nappal is az erdőben bolyongott, onnét tudták, hogy éjjelente is arra jár, egy-két alkalommal a szülei követni próbálták, ám a fák között előbb-utóbb mindig nyomát vesztették. Állítólag már nappal is valami tavat keresett, amelynek tükrében egy fehér hajú lányt látott, akivel még beszélt is...

Fél év sem telt el, a fiú már semmi mással nem foglalkozott csak a tóval és a lánnyal, sőt hamarosan eltűnt. Sokáig, közel két hónapig kutattak utána, ám senki se lelte se a fiút, se a tavat. Egy évvel később a még fiatal nagypapa akadt rá az akkor már kiszáradt tóra egy vadászat alkalmával, a tó medrében pedig egy holttestre, pontosabban egy csupasz csontvázra.

Bár a nagymama még hozzáteszi, nem hiszi, hogy a fiú csontjai lettek volna, ahogy az édesanyja sem hitte, Yukiko minél hamarabb el akarja felejteni ezt az ijesztő történetet, és úgy is lesz, elfeledi a tóval és a nagypapa félelmével, haragjával együtt, nem idézi fel, ahogy a szülei arcát is képtelen maga előtt látni.

Telnek-fogynak az évek, Yukiko, akivel édesanyja éppen a tél első havazásának idején vajúdott, ezért is kapta nevét, és szinte világító, már-már természetellenesen világos szőke tincsei miatt, betölti tizenhetedik évét és a következő év tavaszának végén férjhez megy majd, amikor vőlegénye visszatér a faluba inas útjából. Születésnapjának éjjelén álmot lát, abban egy erdő avarjában fekvő tükörre lel. Hatalmas, se vége, se hossza tükör lehet, mert ahogy leguggol fölé, hogy jobban szemügyre vegye a tükörben megjelenő alakot és félresöpri az összepöndörött szárazon zörgő leveleket, ugyanaz a felület fogadja. A tükör nem az ő alakját mutatja, ám még mielőtt kivehetné annak a másiknak a vonásait, felébred.

Attól a naptól fogva mindig ugyanezt álmodja, idővel hosszabbra nyúlik az álom, az alakról lassanként kiderül, egy fiú, vörös hajú, sötét szeplős arccal és olyan zöld szemekkel, mint a fák első levelei. Aztán meg is szólal, oda akar jutni a lányhoz, azonban Yukiko tudja, hogy álmodik, ezért azt feleli: az nem fog menni, mert ő máshol létezik.

Yukiko, aki elfelejtette már a nagymamája történetét és az eltűnő vizet, nem tudja hová tenni az álmot még azután sem, hogy emlékszik rá ébredést követően, ezért igyekszik újra és újra a feledésbe száműzni.

Kora tavasszal, amikor még hűvös van annyira, hogy begyújtsanak, elmegy az erdőbe fát gyűjteni és eltéved. Rálel arra az egykori tisztásra és az egyik laposabb kövön megpihen. Beletelik némi időbe, mire észreveszi a megkopott vésést a sziklákon, a jeleket most sem képes megfejteni, de halványan emlékszik, mintha járt volna itt. Már éppen felemelkedik, hogy megfogja az arrébb lerakott kosarat a tűzifával és elinduljon, amikor egy idős asszony lép elő a fák közül. Még csak óvatosan csoszogva tart felé, már megszólítja:

- Ó, micsoda meglepetés! Jó ideje már, hogy más emberi lénnyel találkozom itt. Szervusz, kedveském! - köszöntésképp mindkét kezével megragadja Yukiko kezét, amellyel a kosár után nyúlt volna.

- Ami azt illeti, csupán véletlenül jutottam ide, sikerült eltévednem - magyarázkodik a lány. Az asszony göcögve felnevet.

- Kedvesem, a Tükör-tóhoz senki sem téved csakúgy el.

Yukiko hiába követi a nő tekintetének útját, továbbra is csak a nagy krátert látja, a száraz, kissé talán még fagyott földdel, és ezt a tényt szóvá is teszi.

Az asszony megint csak jót derül rajta.

- A Tükör-tó nem közönséges tó ám.

A lány felvont szemöldökét látva így folytatja:

- Na, jól figyelj most ide és gyere velem, közben megnézheted a köveken illusztrálva is a történetet. Nyilván te is tudod, az istenek mások, mint mi földi halandók, ámde még köztük is akad, aki még furcsább, aki kilóg a sorból. Az álom istenének nincsenek szülei, egyszer csak ott termett az istenek közt anélkül, hogy bármelyikük is egyetlen kósza gondolatot szőtt volna létéről. Amilyen hirtelen feltűnt köztük, olyan gyorsan az enyészeté is lesz, legalábbis így festett a dolog, az új isten alakja ugyanis időről-időre láthatatlanná lett, újra és újra megváltozott, de ami a legaggasztóbb volt: teste nem fogadott be semmiféle étket. Az álom istenét viszonylag sokáig nem kínozta éhség, azonban egyszer ennek is elérkezett az ideje. Már éhesen kóvályogva, megsértette kezét, s amikor lenyalta kibuggyanó, áttetsző vérét, ráébredt, az az egyetlen táplálék, amit teste elfogad. Attól kezdve a háború istenétől kapott tőrrel fakasztott vért magának egy kupába mindennap, éppen akkor, amikor elhalványult és kezdett szétfoszlani teste, így a seb nem volt olyan fájdalmas és nem is maradt utána heg. Mivel ezután míg újra nem alakult teste, nem tudott inni, a kupát egy félreeső helyen elrejtette. Csakhogy két civakodó istenség egy nap felborította a kupát, tartalma pedig itt ért földet. Az álom istenének vére a Tükör-tó, ennek megfelelően olyan, mint az álom, illékony nedű, a tó hol megtelik, hol elfogy, elszivárog. Amikor a tó vizét látod, annak tükre átjáróként működik, elvisz oda, ahol az álmod, amit meg is mutat neked, teljesül, valósággá lesz.

A különféle méretű és alakú kövek egy részén valóban az álom istenének és a Tükör-tó keletkezésének történetét látja viszont Yukiko, ám ahogy haladnak tovább lát néhány másféle képet is. Azon, ami előtt lecövekel, a tó tükrének két oldalán egy-egy alak guggol, egy fiú és egy lány, utóbbi fejjel lefelé álló képe alatt ősi, ismeretlen jelek sorakoznak. Az idős nő hangosan felolvassa:

- Máshol létezek.

Yukiko annyira megdöbben a felszínre bukó emlékképek sorától, az asszonyra kapja a képet mustráló szemeit. A nő azonban eltűnt, egyedül áll a borult, egyre sötétedő kora esti ég alatt, a tó pedig kezd megtelni, mintha egy jókora, láthatatlan dézsából töltenék. A lány egészen addig figyeli, míg a víz meg nem áll, amint eléri a legalacsonyabb sziklácska tetejét. Utána már viszik is a lábai, átlép egy alacsonyabb követ maga mellett, egy pillanatig sem tétovázva rálép a víztükörre. Besétál a tó közepére, ahol leguggol, a vörös hajú fiú elmosolyodik a tükör másik oldalán és felé nyújtja kezét. Yukiko ugyanezt teszi.

Másnap már kora hajnalban elindul az erdőbe Yukiko nagyapja és leendő apósa, hogy megleljék a lányt, de nem járnak sikerrel. A kétségbeesett nagypapa még a tóhoz is elsétál este, a tómeder azonban ezúttal üres, a kosár is eltűnt, azt azonban a férfiak után elinduló, célirányosan a tó felé igyekvő nagymama vitte és rejtette el. Amikor a tóhoz ért, ott találta az öreg papnőt is, aki közölte:

- Most már jó helyen van.

A nagymama bólintott és halványan mosollyal annyit felelt:

- És most már mindkettőnk álma teljesült.