A királynak egyetlen fia született. Hogy e fiú beteljesítse sorsát trónörökösként, apja az Asura nevet adta neki. Az országban ugyanis az a hiedelem élt, gyermekeik sorsát és személyét az a név határozza meg, melyet szüleitől kap. A királyságra abban az időben a legnagyobb veszélyt a szomszédos ország jelentette, a király már évek óta véres csaták sorát vívta, hogy megőrizhessék függetlenségüket. A másik ország azonban egyre erősödött, a köztük lévő békeidőben más területeket hódított meg. A király tudta, örökösére hatalmas kihívás vár majdan, amelyhez elég erősnek kell lennie, úgy kell küzdenie, akár egy démonnak, hogy hazáját és népét védje, ezért adta fiának e nevet. Ám ahogy teltek-múltak az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált, valamely istenség gonosz tréfát űz a királlyal, ő legalábbis így vélekedett.

Asurából szép férfi lett, olyan, akár egy nő, ami nem lett volna még akkora baj, mondhatják: az anyja szépségét örökölte. Fia azonban szellemében is sok női vonást hordozott, érzékeny volt, fogékony a művészetekre és a szépre, szégyenkezés nélkül sírt, legszívesebben egy legyet sem ütött agyon. A király hiába is akarta átformálni, minden kísérlete kudarcot vallott, ő pedig égett a szégyentől, mert hallotta mint súgnak össze katonái, ahányszor csak megjelenik köztük Asura: nézzétek, itt jön a hercegnő!

Amikor Asura elérte a kort, melytől felnőttnek számított, apja vadászatra invitálta az ünneplő urakat. Ünnepeltként neki is részt kellett vennie rajta, bár nyílt titok volt, utálja, sőt megveti ezt az időtöltést. Ráadásul férfiként muszáj elejtenie egy vadat, mivel herceg, ha nem teszi, azzal apja fejére hoz ismét szégyent. Asura ezért aztán szomorúan, el-elrévedve ült lován, próbálta kitalálni, mihez kezdjen most, mit tehetne… Bárcsak ne lenne herceg! Olyannyira elmerült gondolataiban, hogy hamarosan azt vette észre, magára maradt az erdő sűrűjében.

Forgolódott körbe-körbe, de ösvénynek nyomát se lelte. Leszállt hát lováról, és a kantárral kezében saját nyomaikat kereste és követte. Már majdnem kiért az erdő mélyéről, már látta a tisztást elöntő napfényt, amikor meglátta a katonák sziluettjét.  Először megkönnyebbült, de aztán látva, hogy amint az egyik katona megpillantotta lovát, kivont karddal indult felé, rossz előérzet kerítette hatalmába. Ott hagyta hát a lovat és fürgén eltűnt az egyik távolabbi fa lombjában.

Amikor meghallotta a lovához érő három katona miről beszél, hálát adott, hogy hallgatott megérzésére. Szavaikból kiderült, ők rendezték úgy, hogy betévedjen a rengetegbe, ahonnan az az egyetlen kiút, a többi oldalról meredek sziklafalak ölelik körbe. Így aztán Asura vagy eltéved odabent és éhen hal, esetleg ragadozók zsákmánya lesz, vagy kijut errefelé és ők végeznek vele. A hercegnőt még az apja se fogja keresni, míg a következő napokban a vadászházban dorbézol, valószínűleg megsiratni se nagyon fogja, hisz csak csalódást okozott neki létezése.

Miután a katonák elvezették a lovat, Asura lemászott a fáról, beljebb ment az erdőben, majd ott leroskadt egy vén tölgy tövében. Még jobban elkeseredett, mint annak előtte, még az is megfogalmazódott benne, talán valóban jobb lenne, ha nem létezne. Bár e gondolat felbukkant elméjének felszínére, olyan volt, akár a horgásszal incselkedő hal, hamar vissza is tért a mélybe. Másik válasz azonban arra, hogy mit tehetne, nem érkezett. Hisz megmondták, az az egyetlen kiút!

- Például elkezdhetnél hinni – szólalt meg mellette egy idős nő.

Asura némán, tágra nyílt szemmel mérte végig.

- Ki-kicsoda Ön? – dadogta.

- Számít az? – felelte a nő, arcán mosoly játszott, ráncainak mintázata ettől egy kicsit átalakult. Meglátszott rajta az idő nyoma, mégis gyönyörű volt.

- Még mielőtt folytatnád az ostoba kérdezősködést. Igen, ismerlek, de az most még nem rád tartozik, honnan. Ugorjunk a hitre! – folytatta.

Asura még mindig úgy ült ott, mint egy tökkelütött, és csak a végszót ismételte el, mint egy memóriazavaros színész.

- A hitre?!

A nő csak egy határozott bólintással felelt.

- És miféle hit segítene rajtam? Kiben, miben higgyek? Istenben, a karmában, a világ jóindulatában, benned? Netán abban, ha szépen kérem azokat a katonákat, mégse ölnek meg? Hogy az apámnak mégis eszébe jutok, mielőtt éhen halnék, vagy magam leszek eledel?

A nő csendben figyelte Asurát, míg ki nem fogyott a szuszból, majd hogy végre ő is szóhoz juthatott, azt mondta:

- Egyik bizarrabb ötlet, mint a másik. Csak abban higgy, hogy találsz egy kiutat innen!

Asura megütközve nézett a nőre, aztán keserűen felnevetett.

- Mintha hittel bármit meglehetne oldani!

- Nem tudom eldönteni, hogy te ilyen mókás fickó vagy, vagy csak ostoba. Hit nélkül semmit se lehet megoldani, de önmagában a hittel sem. Példának okáért, ha továbbra is itt ülsz ezzel a fancsali pofával, hiába hiszel. A megoldásért tenni is kell.

E szavakkal a nő magára hagyta, hogy hová tűnt és ki volt, Asura sosem tudta meg.

A herceg végül közel három nap után megjelent a király vadászházában. Miután a nő elment, keresett egy fát, amely a többi fölé nyúlt, így körülnézhetett. A következő délután elérte a sziklafalat, majd egy teljes napig csak ment és ment a fal mentén, kitartóan kutatva az utat felfelé. Sok időbe telt, már majdnem elvesztette a reményt, de végül csak lelt egy hasadékot, amelyben egy régi lépcső maradványa várta. Nagyon régen vájhatták már ki, az eső, a földmozgások és a fagyok jócskán megrongálták, de akkor is kiutat kínált, ha nem is túl kényelmeset.

Vándorútja alatt volt ideje végiggondolni más gondját-baját, és a megoldás lehetőségét is meglelte, azonban ezt még évekig érlelte magában.

Az orv katonák, akik Asura meglepetésszerű visszatérése után úgy rettegtek tőle, mintha valódi démon volna, három évvel később, a király halála után készséggel szolgálták őt azért cserében, hogy nem árulta el tettüket a királynak, aki ott helyben kivégeztette volna őket.

Az új királyként Asura nekiláthatott terve megvalósításához. Amikor népe megtudta, nem lesz több vérontás földjükön, végtelenül hálásak voltak, még úgy is, hogy ezt csak annak fejében tudta elérni Asura, hogy húgát a szomszédos királyhoz adta feleségül. Asura húga egy valamiben nagyon hasonlított bátyjára, nem az lett, akinek akarták látni. Nő létére megtanulta mindazt, ami az uralkodáshoz szükséges, tudása, kihívó, mégis remek diplomáciai érzékkel rendelkező szelleme azonnal felkeltette a megözvegyült, gyermektelen király figyelmét. A fiatal hercegnő annyira elbűvölte, hogy ő és Asura elérték, országuk ne egyszerűen a birodalom része legyen, hanem önálló szövetséges területe.

Ezt követően Asura visszavonult egy kis erdei házba és javarészt a művészetnek élt, azonban öt évre rá fülébe jutott, a király újból terjeszkedni kíván és ehhez az ő húga remek stratégiáit használja fel. A hír elszomorította Asurát, hisz így a saját népét megvédte, de másokat veszélybe, nyomorba, szenvedésbe sodort. Pedig mindent megtett az útért, aminek létezésében és elérésében hitt.

- Mégis hogy jutottunk idáig? – motyogta csalódottan és keserűen.

- A hit sem képes csodákra. Azt az utat te ezen a helyen és időben, ezek közt a körülmények közt nem fogod meglelni, talán egyszer majd létezni fog, létre lehet hozni, itt és most ez lehetetlen. Aki hisz, az csak egy fontos lépést tesz meg, de nem lesz istenné – válaszolta neki egy hang, melyet hallott már valahol.