Tudjátok, talán a ti családotokban is volt/van ilyen recept, ami szuper titkos, szigorúan családon belül öröklődik, a nagyi, a dédi, az ükmami, vagy ükükükükmama jegyezte le, azóta is csak úgy készül a tyúkhúsleves, a rétes, az akármi. No meg az életet is egy ilyen receptet követve illik élni.

Aztán egyszer csak pofán csap a valóság egy péklapáttal…

Kiderül, hogy az unoka (vagy tetszőlegesen bármely más családtag) utálja a rétest, gluténérzékeny, vegetáriánus, jobban szereti egy másik nagymama receptjét, nő létére pocsékul főz, ezért vagy másért a barátja főz/süt, esetleg bármennyire szeretné, sosem tudja pontosan ugyanolyanra elkészíteni a húslevest, rétest, akármit.

Ilyenkor a szivárvány színeinél is változatosabb árnyalatokban érkeznek a reakciók. Lesz, akit nem érdekel, aki megtanul vegetáriánus levest főzni, rétes helyett/mellett más sütivel készül. Ahogy olyan is, aki megmagyarázza, miért nem lehet allergiás, hogy mindenhez hozzá lehet szokni, hogy kinek a hibája, hogy lány létére nem tud főzni, vagy csak nem elég jól, hogy a másik receptje meggyalázása az ételnek. Aki nem hiszi az allergiára vonatkozó megjegyzésem, annak elmesélem: másik felem egy rakás dologra „érzékeny”, köztük allergiás a gyümölcscukorra, ennek ellenére egy kedves, rendkívül okos családi ismerős közölte, egyen azért epret, úgy apránként hozzá szoktatja magát. Mert akkor aztán csak apránként távozik belőle minden az összes nyílásán… No comment, maradjunk annyiban én akkor az államat kerestem valahol a földön.

Sehol sincs azonban durvább következménye, sehol sem kapunk annyi megjegyzést, mint az élet receptjében való eltérésnél, mert az szent és sérthetetlen, szembemenni vele bűn, eltérni tőle szégyen. Tudod, miért reagálnak annyian oly hevesen erre? Mert a rétes az egy dolog, vagy a húsleves, na de az élet! Ha azt éri kritika vagy csak nem kapja meg az elismerést, akkor mi magunk tűnnünk semmisnek, akkor megkérdőjeleződik minden: ki/mi vagyok én, mi akkor az én életem értelme? E kétségek felmerülésének puszta lehetősége képes megőrjíteni az embereket. Persze, most valószínűleg azt kérdezed: ugyan miért?

Mint oly sok minden mást, ezt is mi csesztük el, no, nem mint egyének, hanem mint faj, mint az emberiség. Akárcsak a családi receptet, az élet különféle receptjeit is mi alkottuk, már akkor is, amikor még nem is írtunk. Nyilván akkor is voltak olyanok, akik hittek benne, mások meg csak a lehetőséget látták benne… vagy ki tudja. Talán az elején tényleg nem láttuk, az életnek sem receptje, sem értelme, azt mindenki maga kénytelen megoldani, kivéve, ha eléjük rakunk valamit, amit követhetnek, teljesíteni igyekezhetnek. Lehet, hogy nem volt ebben semmi rossz szándék, csak az nyavalyás pokolba vezető út ne lenne! Talán csak tanácsok, javaslatok voltak az elején, tapasztalatok, segítő kezet akartak volna csak nyújtani. Aztán valahogy félresiklott a dolog… Szent írás lett belőle, olyasmi, amit nem lehet megszegni vagy megváltoztatni, és ami egyedül igaz, nem tűr meg más változatot. Csakhogy ezt az állapotot nem lehet a végtelenségig fenntartani, elkezdett szétesni, a recept elveszett, valaki eldugta, valaki ezt állította. Született hát helyette másik, aztán sok másik, de mindben közös kérlelhetetlensége, megkérdőjelezhetetlensége, hamis felsőbbrendűsége, a tény, hogy annyira félünk hiányától, inkább ölünk, támadunk, még ha nem is a szó fizikai értelmében. Vagy éppen mindent feladva és elutasítva sodródunk csak erre-arra, olyanok vagyunk, mint egy magatehetetlen, csontok és izmok nélküli rongybaba, egy massza.

Pedig ha nem tesszük a receptet, ezt a javarészt fiktív valamit, oly mindenhatóvá, akkor nem lenne mit kétségbeesetten keresni, veszettül védelmezni, akkor talán energiánkat fordíthatnánk a saját életünk receptjeinek megalkotására és a világ és egymás igazi építésére. De ez mára (meglehet végérvényesen) csak utópia, vagy sosem volt más, mert már a kezdetektől menthetetlenek voltunk mi emberek, családi recept ide vagy oda.

Ui.: 1. Mint mindig, ez esetben is akadnak kivételek. 2. A méregkeverőket nem kötelességünk elfogadni, de megszabadulni sem igen lehet tőlük, a kivételekhez hasonlóan mindig lesznek. A kérdés, hogy mennyien, milyen arányban és milyen pozícióban.