Ahogy a láncszemek...
David Mitchell: Szellemírók
Mi köti össze a világ különböző pontjain, más országokban, különféle kultúrában élő, más és más személyiségű embereit? Az, hogy egy azon faj tagjai vagyunk? Hogy ugyanazon a bolygón élünk? Egyetemes közös tapasztalatok? Vagy semmi sem? Esetleg egy vagy több nagy ívű történet?
Ezek a kérdések ma is aktuálisak. Itt és most azonban nem fogom megválaszolni e kérdést, sőt a regény sem teszi. Mert szereplői ugyan úgy kapcsolódnak össze, akár a láncszemei - habár a szemfülesebb olvasó ráébred, több láncról van szó, melyek bizonyos szemeknél keresztezik egymást, és végül egy bizonyos mintázatot adnak ki -, mégis inkább további kérdések ébresztője, elméletek felállítója, semmint használati útmutató vagy valamely kinyilatkoztatás. Ha valamire felhívja a figyelmet, az az élet, a kapcsolódások és egymásra hatások rejtélyessége, hogy mennyire keveset tudunk valójában. Lehet, hogy azt hisszük, mi írjuk életünk történetét, ám még ha így is van, honnan vesszük azt, hogy karakterünk, jeleneteink, cselekedeteink csak hozzánk tartoznak?
Az Okinaván bujkáló Quasar (aka Keiszuke Tanaka), aki egy furcsa szektatagja, nem mellesleg a tokiói gáztámadás egyik elkövetője, szentül hiszi az Őszerencsesége által felvázolt világrendet és jövőképet, egy történetet, mely szerint neki és társainak Isten által adott küldetése van. Mindent, még a megkerülhetetlennek tetsző tényeket, környezete természetes jelenségeit is e szemüvegen keresztül látja.
A tokiói Szatoru, akit eddig is csak állomásról állomásra sodort az élet, most útelágazáshoz ér, de valóban ő dönt vagy csak megadja magát az új áramlatnak? Nézőpont kérdése. Vagy egészen más (is) áll mögötte? Hasonló a Mongóliában látott dán Caspar, aki 0-24-ben turistáskodik, azonban kiderül, nem feltétlenül ő választja úti céljait. Mongóliába például az ideiglenesen benne tanyázó non corpum (egy szellemszerűség) irányítja, aki saját eredetét kutatja.
Még ha egy helyben is maradunk, mint a Szent-Hegyen élő nő, és csak az egyetlen dolgot szeretnénk megóvni, amink van, bizony, szerencsésnek is kell lenni ahhoz, hogy túléljük a sok más ember által írt történelem és rendszerek viharait, háborút, diktatúrát, éhínséget és a többi.
Hihetjük, hogy elég okosak vagyunk, hogy elkerüljük a csapásokat, akár a Hongkongban dolgozó Neal, aki érthetetlen módon ott hagy csapot-papot épp akkor, amikor szorulna nyaka körül a hurok, és kirándulni megy, hogy aztán egy nagy Buddha mellett búcsút mondjon eszméletének (s mint később kiderül) életének. No, igen, ha van valami, amit nem írhatunk meg életünkben (kivételes esetektől eltekintve) az a halálunk. Ironikus, hogy épp a finálét nem mi írjuk, sem a kezdetet; ez már önmagában kétkedésre adhat okot életünk feletti mindenhatóságunk hitében.
Hihetjük, hogy elég okosak vagyunk, hogy nemcsak a saját életünket, de másokat is irányítsunk, mint Margarita Latunszkaja, az orosz nő, míg rá nem ébredünk, valójában minket használtak ki. Vagy épp ellenkezőleg, gondolhatjuk, hogy minden véletlen a londoni Marcóhoz hasonlóan, aki a véletlenek összejátszásának és hitének köszönhetően megment egy tudóst anélkül, hogy tudná, mit is indított el ezzel.
Lehetséges, hogy úgy véljük, mi értjük "a véletlen nyelvét" és képesek vagyunk beszélni rajta, hogy mások elvárása helyett teremthetünk valamit, ami majd minden embernél hatalmasabb és jobb lesz, ami egy jobb világot hoz el és felügyel, ahogy azt az írországi szigetről származó tudós, Mo teszi.
Hogy aztán egy nap arra ébredjünk, akárcsak a new yorki rádiós, Bat, két általunk őrültnek bélyegzett, valójában minket simán irányító lény beszéli meg rajtunk keresztül problémáit. Egy non corpum, mely minket pusztán gazdatestnek használ, amit kedvére irányíthat (járt például a tudós fejében is) és egy ember által teremtett Állatkertőr, egy mesterséges intelligencia, mely négy törvénynek engedelmeskedik, de ezek az utasítások mégsem gondoltak mindenre. Többek közt arra sem, hogy a teremtő is veszélyforrássá válhat vagy hogy a gyakorlatban kiderül, mégsem eredményeznek e törvények egy jobb világot. Ahogy valószínűleg arra sem számított a teremtője, alkalomadtán egy másik embertől fog teremtménye tanácsot kérni, aminek csak a jóisten tudja, mi lesz az eredménye. (Igen, az talán kevéssé hihető, hogy léteznének non corpumhoz hasonló lények, bár ki nem zárhatjuk. Az viszont már elég nyilvánvalóvá vált, fantasztikus dolgokat tudunk létrehozni, csak épp nem törődünk a következményekkel, rosszul mérjük fel a kockázatot, a tudásunk, és a legkevésbé sem nőttünk fel hatalmunk potenciáljához.) Annyi bizonyosnak tetszik, a japán fickó gáztámadása amolyan kiindulópontja az események láncolatának, mert ideugrunk vissza a végén.
Bármit is hittek, vagy gondoltak e szereplők, nagyon úgy fest, közvetve vagy közvetlenül mind részt vettek valamiképp a történtek alakulásában. (Szépen feltérképezhető kis ábrát rajzolhatunk a különböző részek szereplőinek bonyolult kapcsolatairól, amiből látható mindenki ismert valakit, része volt életének, aki szintén szereplő vagy annak ismerőse.) Bár bizton nem állíthatjuk, nem hagy nyugodni az érzés, végeredményben talán mind egy náluk nagyobb történet szellemírói voltak. Ami önmagában még nem lenne akkora baj, azzal a mentalitással és tulajdonságokkal azonban, amelyeket már említettem (önhittség, vakhit, elégtelen tudás és a többi) végtelenül veszélyes.
David Mitchell, Szellemírók, Cartaphilus Könyvkiadó, Bp., 2017.
