Sindzsi: Hétköznapi mesék
Gondolatkísér(l/t)et
Mindig is olyan helyen éltem, ahol gyalog is elérhető távolságban van a folyó. Nem mintha olyan sokat s olyan messzire költöztem volna. Jobban szeretek egy állandó, viszonylag kis területen mozogni, a turistáskodást, nomád életmódot nem nekem találták ki, már amennyiben ezeknek fizikai síkon történő megvalósulására gondolunk. Gondolatban, szellemben vagyok nagy utazó. A körülölelő fizikai világban nem vagyok oda a változások nagyrészéért, kellenek a megszokott dolgok, az ismerős környezet, közeg. Ennek elengedhetetlen része a folyó, és talán ennek van a legnagyobb esélye, hogy meg is maradjon, bár elnézve a mai világot, sajnos ebben sem lehetek biztos.
Jelenlegi lakhelyemen elszoktam már a folyóparton sétálástól, mert egyrészt még régi formájában sem volt az, mint szülőfalumnál, ott szinte alig volt nyoma embernek, ami volt az is sokkal szelídebb, természetközelibb, mint ebben a városban. Másrészt mára az a régi forma sincs, és tudom, már a faluban is egyre több dolgot alakítottak át, ki tudja, meddig lesz még ott gyerekkorom folyópartja? Most mégiscsak arrafelé vettem az irányt, hogy kicsit lemozogjam az ünnepek alatt elfogyasztott ezt-azt.
Elég csípős idő volt, bár nem az a téli nagy hideg, az ég szürke. A jó másfél kilométeres séta után kicsit kimelegedtem, mégis ahogy leértem a partra, kirázott a hideg és átjárt a csalódás. Olyan felemás volt az egész, és ezt a felemásságot, ezt a keveredést nem tudtam értékelni. A jelen szentségtörés volt a múlt szépségével szemben. Régen volt gát, ami elrejtette az ember szeme elől a várost, ha lemerészkedett a csupa szürke kőből rakott másik oldalon, ahol itt-ott fűcsomók ütötték fel fejüket. Odalent csak kijárt ösvényke volt, nem aszfalt út, ami a sok-sok parton ülő kő között vezetett. Odafent pedig több hatalmasra nőtt, igazi faóriás állt, amelyek helyett ma csak bántóan világos barna kavicsok közt árválkodó, satnya csemetéket látni. Téli napokon még pár évvel ezelőtt az ember leereszkedett, igaz üggyel-bajjal, de kalandként felfogva, és minden - ég, folyó, a part kövei - az acél rideg, egyszersmind nekem barátságos színét idézte, egy másik világot, amibe könnyedén átléphettem.
Ma már nincs átlépés, nincs gát, csak oszlopok a mobilgátnak, melyek közül a város épületei mohón lesik a természet maradékát. Az egy részen megmaradt meredély falán rengeteg szemét a sötét zöld megtépázott fűben, alatta gondosan leterített aszfaltút, ahol most csak azért nem jár senki, mert nagyon korán van, amúgy jó időben lépni nem lehet itt. Egy valami maradt sértetlen, a parton ülő, azt alkotó néma kősokaság, amely örökké egykedvűen tűri és hallgatja a folyó lassú, öblösebb locsogását. Így egyedül most még sikerül az egyik kőuraságon egyensúlyozva megteremtenem azt a másik világot.
Nem tudom, mennyi ideig álltam ott, mintha azt várnám, én is kővé válok, ott maradok szobornak; két dolog rángatott vissza egyszer csak. Először is felfigyeltem a lángra, apró mécses lángja volt egy lány kezében néhány méterre tőlem. Másodjára tudatosult bennem, hogy mégse vagyok oly hidegtűrő, ám érdekelt, mit csinálhat a lány itt ilyenkor egy mécsessel a csupasz kezében.
Nemsokára észrevette, hogy figyelem, akkor kérdeztem rá.
- Temetést rendezek magamnak - válaszolta, ami persze meghökkentett, de nem mertem megszólalni. Kétségbeesésem, hogy mondanom kellene valamit, azonban semmi se jut eszembe, ami eltántoríthatna egy öngyilkost, kiülhetett arcomra, mert szabadkozva folytatta:
- Ó, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Ez csak amolyan szertartás, elvileg elég lenne gondolatban véghez vinnem, de úgy éreztem, jó lenne, ha adnék neki valamiféle fizikai formát is. Most eltemetem azt az önmagamat, aki akkor lettem volna, ha a szüleim szeretnek, ezzel tudatosítva, hogy ezt a hiányt nem lehet mással betömni és ne is akarjam. Állítólag a hiány nélküli éned eltemetése segít felszabadulni, megszabadít a fájdalomtól, más ember leszel.
Furcsán, de meggyőzően és őszintén hangzott, így inkább odébb álltam, bár azért még sűrűn hátranéztem rá és ráérős tempóban sétáltam végig az aszfaltúton. Jó öt perccel később láttam, hogy elindul az úton ő is, fellélegeztem és meggyorsítottam a lépteim, már fájtak a tagjaim a hidegtől és szomjas is voltam.
Közben a lány elméletén töprengtem. Még bele is kezdtem öntemetésem gondolatkísérletébe, de a kísérlet félbeszakadt, amint kísértetté lett. Kívántam-e valaha, hogy más legyek, hogy bár másként nőttem volna fel? Igen, de az utóbbi időben már őszintén megvallottam, nem igazán vágyom erre, mert - hiedelem ez, vagy igazság?- azzal elveszíteném azt, ami mindennek ellenére az enyém, amit akkor is szeretek, ha velejárója a fájdalom is, ami azon az úton lett enyém, amit a fájdalom és a hiány uralt. Ez a gondolat pedig nem megnyugvást vagy felszabadulást adott, inkább elborzasztott, kislábamujjától a fejem búbjáig megborzongtam, bár abba valószínűleg a csípős levegő is besegített.
