5.

Szombat van, már hazaértem. Rögtön leültem, hogy befejezzem a tegnap megálmodott borító szerkesztését. Férjem ugyan unszolt, hogy egyek, mielőtt elment egy kollégájának segíteni valami géppel, de nincs étvágyam, egyben van a gyomrom. Hogy ez annak köszönhető, hogy ma vagy három emberrel is veszekedni kellett egy nyavalyás rongydarab miatt, vagy annak, amit egy reggeli jelenet indított el bennem, jó kérdés. Egyrészről, ha valamit ki nem állhatok ebben a helyzetben, az, hogy csendőrt játsszak holmi frissen felkent szabadságharcosokkal, és ez még csak a kezdet. Bele se akarok gondolni, mi lesz még itt, ha megint újabb korlátozások lesznek. Csak tudnám, ezek a bátor emberek miért nem azzal hepciáskodnak, aki hozza a szabályokat? És miért pont ez veri ki a biztosítékot és nem az, amit már eddig meg emellett megengednek maguknak? Fene se érti. Jó, nagyon nem is töröm magam, mert mégis minek? Nem vagyok én senkinek se az anyja, se népnevelője, hogy mindenképp meg akarjam győzni. Nem véletlen, hogy az egyetemen eszembe se jutott elvégezni a pedagógiai tárgyakat, bár erre legelsősorban a személyes tapasztalat motivált.

Jóllehet anyám a húgomat művésznek szánta, ettől függetlenül azt is akarta, hogy a legjobb jegyei legyenek, pedig egyszerűen nem ment neki. Nem olyan agya volt, mint nekem, és ezt nem úgy kell érteni, hogy hülye lett volna, másképp működött, legalábbis feltételezem. Persze, nem anyám volt, aki tanult vele, vajmi ritkán fordult elő. Legtöbb esetben engem osztott be erre, főleg, mikor már a húgomat benyomta abba a középsuliba, ahova én jártam, mert indítottak ötödiktől is oktatást. Így aztán reggelente nekem kellett felkelteni az egyébként hajnalig fent kuvikoló húgomat és elérni, hogy időben elkészüljön és kiérjünk a buszhoz. A második alkalom után, hogy lekéstem én is a buszt, megmondtam, oldják meg, én nem fogok szívni miatta. Anyám ordított, mint mindig, először velem, aztán meg majd' minden hajnalban a húgommal veszekedett, és ez végig így ment, míg el nem költöztem, akkoriban lett utolsó éves a húgom már egy másik középiskolában. Ha jól tudom, a mai napig nem érettségizett le.

Pontosan emlékszem arra az estére (mit estére, éjjelre! volt már vagy 11), amikor eldöntöttem, nem tudnak olyan istenséget kitalálni, hogy én bármikor is tanár legyek. Abban az évben érettségiztem, reggelente fél hatkor keltem, és közben ott ültem a húgommal már vagy három órája, hogy a töri témazárójára felkészítsem, mikor volt már tizenhárom éves. Nem ám, hogy az évszámokat nem tudta, azt még értené az ember, nem, ő képtelen volt, hogy a folyamatokat, az egymásból következő eseményeket normálisan felidézze. Én meg csak álmosan kínlódtam, mert hogy a rossebbe magyarázzak én el ilyen egyértelmű dolgokat, ráadásul a húgomat rohadtul nem is érdekelte, végül is sosem kellett neki semmiért felelősséget vállalni. Ha reggel nem kelt fel, készült el, az először az én hibám, aztán meg a rendszeré, mert jaj, szegény húgom, hát ő nem olyan pacsirta típus, mint én, de időnként meg a kurva anyját, főleg, amikor anyámat kérik számon a sokadik késés miatt. Ha rosszul tanul, akkor egyrészt nem tehet róla, de azért mégis teljesítsen, és én miért nem segítek neki. Ha baj van, ha rosszat csinált, én vagyok a hunyó, mert nekem kell rá vigyázni. Ha neki nincs kedve valamit csinálni, ne tegye, mert még kicsi, hagyjuk élni, mert lány, ha apámnak kellett valamiben segíteni.

Ha van az embernek saját, rá jellemző szótára, akkor nálam a segítség szó mostoha és a jelentése nem igazán az, ami a legtöbbeknek eszébe jut. Ilyesmit persze sehol se jó hangoztatni, mert egy: félreértik, rögtön azt hiszik, mindenféle segítségre vonatkozik, kettő: mert a gyerek segítsen otthon és tanulja meg, mi az a munka; hogy hol a határ, arról senki se beszél. Értelemszerűen meg se mukkanok, és ha lehet inkább eltűnök a balfenéken, amennyiben valahol ez lesz a téma.

Ma reggel az üzletben egy négyéves forma kisfiú mondta, hogy anya, segítek és felemelte a már félig megpakolt kosarat, és anyja minden tiltakozása ellenére elcsoszogott vele a kasszáig, valószínűleg unta már magát, de aranyos volt. Nekem valahogy mégis egy kis csomó nőtt a gyomromba. A hősies küszködését látva beindult a gépezet, és hirtelen elzsibbadt mindkét karom, elgémberedtek ujjaim.

Elsőként a bevásárlások jutottak eszembe, a kezembe vágó szatyrok, az állandó hurcolkodás. Mégis az a jobbik eset volt, amikor egyedül mentem, mert akkor összeszedtem, ami kell és már ott se voltam, egyébként se szerettem vele menni, mintha a tartozéka lennék. Nem tudom, mikor jutottam el odáig, hogy egyáltalán nem akartam vele lenni, sehol. Nem tudom, pontosan mikorról való a másik emlékem, nem lehettem sokkal idősebb ennél a fiúnál, ahogy anyámék ágyneműjével küzdök, húzom-vonom ki az ágyneműtartóból, aztán fel az ágyra, hogy simán beleférek a paplanhuzatba, amikor áthúzom. Hogy mikor éreztem úgy, ez nem segítség? Nem tudom. Hogy mikorra lettem én a felelős? Hogyan követték egymást a feladatok, még többet és többet? Nem tudom. Nagyjából általános utolsó két évére már szinte mindent csináltam, és nem egy dolog esetében én voltam az egyetlen, aki elvégezte. Két kivétel akadt: a főzés, ott csak aprítást, panírozást meg ilyesmit kellett, nem is tanultam meg főzni, csak felnőttként; illetve a mosás. Szörnyen utáltam, ugyanis a főzéssel ellentétben a mosást csupán akkor indította el anyám, amikor neki kellett valami, vagy miután már nem volt mit felvenni. Volt olyan, hogy fehérneműt úgy halásztam elő a szennyesből, mert különben nem lett volna rajtam. Évekig könyörögtem anyámnak, hogy mutassa meg, mit kell beállítani azon a nyamvadt gépen vagy árulja el, hol van a papírja, de nem.

Arra jól emlékszem, a vasalás úgy hagyományozódott rám, hogy eleinte nem volt kedve a munkaruháját, ápolónő volt, kivasalni. A többire meg azt mondta: majd... Ha van szó, amit kifejezetten gyűlölök, az a majd, ennek megfelelően türelmetlen is vagyok, egyenesen összeszorul a gyomrom és elönt a nyugtalanság, ha bármikor bárhol bármilyen összefüggésben meghallom: majd. Mert az a majd, az olyan soká jött el, sok esetben egyenesen soha, vagy akkor, ha én elrendeztem. A majd egyenlő azzal, hogy nem akarja és nagy eséllyel nem is fogja megcsinálni, legalábbis anyám szótára szerint. Persze, jó időbe telt erre rájönnöm, onnantól kezdve viszont pavlovi reflexként indultam megcsinálni azt a bizonyos dolgot. A mai napig öntudatlanul, ha valamire valaki azt mondja, majd és azt én is meg tudom tenni, akkor legkésőbb két órán belül meg is van. Ez a reflex egy időre lazult kamaszkoromban, ám mivel hamarosan olyan lehordást kaptam érte, esetleg meglendült valamelyikük keze (nem, akkor már nem ütöttek meg, nem kellett), újra működésbe lépett.

És ez a mai napig felbukkanó reflex igazából most tudatosult bennem, ahogy ezt írtam. Atyaég! Így próbáljam én megmondani, mikor lett az állandó nyomás, az állandó szorongás, a nincs jól érzéséből a felismerés: nekem nem volt akkor életem, amit életem első húsz évében éltem, az egy program volt, Átruházott élet? Nem tudom. Mikor merült fel egyáltalán az, hogy nincs jól? Nem tudom. Mert az volt. Ha iskola volt, akkor először is ott kellett lenni, tanulni, hogy orvos legyen belőlem. Hogy amit ő nem váltott valóra, megtegyem én. Igaz, mióta az eszemet tudom, rosszul vagyok a vértől, bármi nyers hústól, belsőségtől, a hentesnél mindig visszatartom a lélegzetem. Csirkén és halon kívül semmit nem bírok meg enni, ha valamit a férjemnek készítek ezen kívül, hányingerrel küzdök. Pedig falun nőttem fel, láttam disznóvágást, vágták el előttem csirke nyakát. Soha egy pillanatra se vonzott, hogy én orvos legyek, akkor se ha nem minden orvos turkál az emberekben, vagy vágja fel őket.

Amint otthon voltam, és volt "ráérő" időm, akkor mikor mi jött. Foglalkozni a húgommal, feltakarítani egy kicsit, vásárolni, segíteni főzni, segíteni apámnak valamit, ritkaság volt az, hogy játszottam, bár előfordult, azt nem tagadom, de az elsődleges az volt, hogy megtegyem, amit nem akar. Legyek, aki nem akar lenni? Valójában nem tudhatom, ha megkérdezném, akkor se mondaná el, hogy megfordult-e ez a fejében akkor is, amikor nekem kellett apám mellett feküdni az ágyban tizenhárom-négy évesen. Mert nem tett semmit, bár elmondtam, bár nagy nehezen azt ígérte, egyik éjjel csak úgy tesz, mint aki elmegy dolgozni. Mi történt vajon? Igazából már akkor hazudott, és meg se tette, vagy megtette ugyan, csak nem érdekelte? Mert akkor semmi se változott, semmi se történt. Vajon arra gondolt, amire apám nővére, miután sok-sok évvel később kiszakadt belőlem előtte? Hogy jó vagyok én ebben is a helyettesítésére?