+1.

Ismét egy vasárnap, amikor aludhatnék és mégsem, mégis itt kuporgok a konyhaasztal mellett fél négykor, pedig nem is én hánytam, hanem a macska. Mivel csak az átlag két-három havonta szokásos, ő most kirakja a szőrt jellegű dolog volt, simán visszafeküdhetnék, főleg, hogy a szemeim is alig bírom nyitva tartani, az agyam azonban másként vélekedik. Tudom, ha visszamegyek, forgolódom fél órát, háromnegyedet, mire elalszom, az már négy, ami azt jelenti, hét-nyolc környékén úgy mászok ki az ágyból, mint akin áthajtottak. Így is, úgy is álmos, nyomorult nap elé nézek, amikor használhatatlannak érzem magam.

Amennyire lehet halkan reggelit csinálok, és visszatelepedem az asztalhoz, híroldalakat böngészek, legalább beáll a vérnyomásom. És tényleg! Igaz, ezúttal valami női oldal szekcióban lelt cikk az elkövető. A megbocsátásról szóló, naiv, szirupos, túltolt optimizmussal nyakon öntött, látszik, hogy valójában köze sincs a dologhoz baromság.

Úgy vagyok én ezzel a megbocsátással, az a jóisten hatásköre, én meg nem vagyok az. Annak ellenére, hogy apám halála után nem mentem bele a bosszú hadjáratba anyám ellen, amit apai nagynéném és más rokon szerint le kellett volna folytatnom. Folytassa az öreg ördög! Örültem, hogy kiszállhatok ebből a pokoli játékból, ahogy a megbocsátást nem érzem feladatomnak, úgy a büntetést se. Az, hogy sokak szerint megbotránkoztató módon tíz éve nem beszéltem vele, sem büntető jellegű, önvédelem.

Ennek a lépésnek szükségessége akkor lett a napnál is világosabb számomra, amikor az első lakásunkba jött látogatni és rögtön azzal kezdte, milyen pocsékul lett kifestve, milyen különben is, majd a nyakunkba varrta a rozzant mentális állapotban lévő húgomat, mert ő nem tud vele mit csinálni. Az, hogy én szintén nem voltam jól? Apám az ilyenekre mondta: egyéni szociális probléma. A húgomat pár napig, egy-két alkalommal még fogadtuk, de se gőzöm, se erőm nem volt mit tenni. Így aztán közöltem, elég volt, onnantól kezdve csak a húgommal beszélek, bár meglehetősen ritkán.

Természetesen, nem volt olyan egyszerű azért meghozni és deklarálni ezt a döntést, hisz ott a norma, a szülők tisztelete, szeretete mint követelmény, az íratlan szabály, törvény megszegésével járó bűntudat. Ugyanakkor ott volt a tény, megkérdőjelezhetetlenül, ha nem lépek, újra és újra ugyanaz történik, sose kezdhetem el (újra) felépíteni magam és a magam életét. Ezért nem szeretem, amikor minden jelzésem ellenére, rendszeresen megkérdik: anyám hogy van? Tényleg nem beszéltem vele x éve? Ilyenkor mit mondjon az ember, hogyan magyarázza el egy átlag családból érkező, családközpontú embernek, egy családmániás rendszerben: barátom, ez van, ilyenek vannak, igen, a való életben, nemcsak a filmekben, és egyáltalán nem kevés! Hogy értesse meg magát? Szerintem sehogy, ha már egyszer megpróbáltad és nem értik, akkor sose fogják. Két, teljesen különböző világból érkeztünk, és ez időnként egyet jelent azzal, sosem fogjuk egymást érteni, ebben a témában nem. Ha belegondol az ember, valahol érthető, elvégre az is egy burok, jól kivehető, korlátozott kör, ha valakinek megadatott a szülő, aki nem csupán címként az, aki - nyilván tökéletlen, de - megadta az alapvető biztonságot, szeretetet...

Azt mondják, azért kell megbocsátani, mert neked lesz jobb, mert lerakhatod a terhet. Szerintem ez nem így működik, nálam biztos nem, ahogy az is biztos, van, akinek igen. Magamon úgy tapasztalom, ennek egy része, ami lerakható, de az is apránként. Mintha egy fordított kincskereső kaland lenne, halad az ember, jön-megy erre-arra, és időről időre elér egy pontot, egy helyet, ahol le tud rakni egy-egy követ, kavicsot az út mentén a táskájából, így az kicsit könnyebb lesz. Ha nem értél el még a megfelelő helyre, hiába akarod, még kinyitni sem tudod, próbálhatod széttépni is, nem fog menni, csak elfáradsz.

Van azonban olyan része, amitől nem lehet megválni, még akkor se, ha elevenen megnyúzod magad. Ezt a részt elfogadni lehet és talán értékelni, meglelni a belőle kihozhatót.

Nem olyan egyszerű ám elfogadni sem, nekem nem volt az. Annyira szerettem volna, ha kiderül, nem ezekkel az emberekkel kell beérnem, amint elmúltam tizennyolc és rájöttem, most már szabadon kutakodhatok utána, elmentem a hivatalba, hogy megkérdezzem, nem fogadtak-e örökbe. Persze, nem. Továbbá tényleg nem vagyok okos ember, akkor már be se megyek, elvégre még ha örökbe is fogadtak volna, akkor is ugyanott vagyok, maximum kétszeresen árva. Annak sokkal kisebb a valószínűsége, hogy mindkét szülő meghal és semmi rokonság, ahova kerülhetne a gyerek. Szóval ott vagy, ahol a part szakad, csak még többen voltak alkalmatlanok szülőnek. De az ember képes ennyire vágyni arra, legyen valaki, akinek kellett.

Ezen túl azért sem egyszerű, mert akár akarja, akár nem, csak az ember bőre alá kúszik a sok külső elvárás és vélemény, ami arrafelé tol, hogy minden erőddel igyekezz normálissá válni. Olyan emberré, aki nem sérült, akinek nem fáj, akinek nem hiányzik, aki kerek, ép, egész, de az a fajta egész már tudom, nem leszek. A magam módján vagyok.

A magam módján boldogulok, hol jobban, hol kevésbé azzal, ami volt és azzal, ami nem volt. Nem érdekel a megbocsátás, sőt nem értek egyet azzal, hogy kell, hogy egyáltalán mindenkinek és bármiért jár, mert nem, a megbocsátás nem rólam szól.

Az szól rólam, hogy mit tudok ebből gyúrni, mit tudok (és akarok-e?) kihozni. Az bocsátható meg, amin túlról még van visszaút, ebből nincs, ennek árát nem lehet kiegyenlíteni, ennek nyoma marad, olyan nyoma, ami nem jól körülhatárolható és kimetszhető.

Nem tudom, milyen ember lennék, ha van anyám, igazi anyám, (vagy apám) lehetetlen megmondani. Azt azonban tudom, már tudom, van olyasmi, amit jónak tudok elkönyvelni, aztán lehet, hogy más, okosabb emberek szerint ez nem jó. Ez nem más, mint egyfajta szabadság, igen, nem kevéssé paradox, hisz rengeteg láncot kötöttek rám, végükön nehéz súlyokkal, mégis... Egyértelműen akaratán kívül, és kellett hozzá az a valami, ami miatt bennem tudatosult, hogy ez nem jó, ami miatt nem simultam bele és nem tartottam normának, bár fogalmam sincs, nekem ez miért lett meg, másnak meg miért nem. Szóval, nem, kétlem, hogy valaha is gondolt volna arra egyáltalán, ezáltal is szert tettem szabadságra, méghozzá úgy, hogy mivel egy pocsék mintát adtak elém, egy pocsék világot teremtettek körém, valójában nincs semmilyen út, amit követhetnék, nekem kell azt az utat megcsinálnom, és lépésről lépésre meg is teszem, akkor is, ha időnként elesek, ha a kövek, amelyektől nem tudtam (még) megszabadulni, lehúznak.