Nem tudom, más hogyan van vele, én jártamban-keltemben felfedeztem egy furcsa összefüggést, ami ugyan nem törvényszerű és abszolút, ám ahhoz elég sokszor előfordult, hogy felfigyeljek rá. Ha találkoztam valakivel, aki már elsőre is rendkívül szimpatikus volt, idővel valahogy (ha nem is megutáltam, de) eltávolodtunk. Ezzel szemben elég sok olyan eset megesett (jaj! :D), amikor az illetőt elkönyveltem, mint idiótát, bunkót, unszimpatikust, vagy még ennyire se méltattam (olyan jött és ment típusú, egyszeri beszélgetés kategória) és aztán egyszer csak mégis megszerettem. Persze ebben én magam is mindig nyakig benne vagyok az első benyomásaimmal, az azokról alkotott ítéletekkel, az akkori fizikai-mentális állapotommal satöbbi, satöbbi. Valljuk be, lehetetlen az első benyomásokból objektív értékítéletet mondani egy adott emberről, vagy jelen esetünkben karakterről. Sőt valószínűleg később sem lehetséges, de most inkább nem gázolnék bele a szubjektivitás−objektivitás probléma feneketlen tavába. Az előítélet−ítélet témakör 22-es csapdáját is szeretném messziről elkerülni, legalábbis jelen esetben. Egyezzünk ki abban, hogy vannak − igen mindenkinek −, a lényeg az, hogy hogyan kezeljük őket. (Ha nincsenek, a delikvens hazudik, vagy nem ember, esetleg nem ebben a világban él.)

Elsőre Aomine Daiki karaktere is az unszimpatikus kategóriában landolt nálam, mert akkor még annyit láttam belőle, hogy egy öntelt, bunkó, lusta figura, olyan, mint egy baromi rossz, nagyra nőtt kölyök. Nem nehéz kitalálni, ez igencsak megváltozott. Nem csupán annyiban, hogy megszerettem és elismertem, de nagy érdeklődéssel fordultam felé. Ugyanis egy nem mindennapi karakterrel van dolgunk.

Csíkszentmihályi Mihály pszichológushoz köthető a flow (áramlat) fogalma, amely a boldogság egy lehetséges útjaként jelenik meg. Ez az állapot nem igen definiálható. Aki flow-t él át, annak megszűnik a külvilág, legalábbis minden az adott tevékenységhez szükségtelen része; a saját elméjéből is eltűnik minden felesleges; az illető csak és kizárólag arra koncentrál, amit csinál; eltűnik éntudata, megváltozik időérzéke. Lényegében a Zone is egy ilyen élmény.

Áramlatélményt bármilyen tevékenység közben átélhetünk, akár véletlenül is bekövetkezhet. Kulcsa az én fejlődésében rejlik. A flow ugyanis feltárja a felfedezés örömét, amivel a személy egy új valóságba, az én egy új szintre lép, újraformálódik. Ez a fejlődés azonban nem lehetséges, ha az adott tevékenységhez szükséges készségek és lehetőségek szintje, illetve aránya nem megfelelő. Akkor kerülünk az áramlatcsatornába, ha mind a készség, mind a lehetőség szintje ugyanolyan alacsony, vagy magas. Ha ez felborul, akkor kikerülünk onnan.

Amennyiben lehetőség van, jelen esetben ez az erős ellenfelet jelenti, de nincsenek megfelelő készségeink, szorongás jelentkezik, ami vagy megtöri az embert, vagy arra sarkallja, hogy tovább fejlessze képességeit. (Az is lehetséges lenne, hogy visszatér egy kevésbé nehéz feladathoz, de ez kevéssé valószínű és így sose fog tovább fejlődni.) A különböző művekben, kiváltképp a shounen animékben ezzel a verzióval találkozunk a legtöbbet: adott egy-egy feladat, ellenfél, nagy cél, amit el akar érni, ám készségei nincsenek azon a szinten, tehát erősebbé kell válnia. A legtipikusabb példa ebben az animében Kagami és Kuroko. Kise is idesorolható, bár nála nem a készségei okozzák az igazi problémát, hisz amikor rászánja magát képes magáévá tenni Aomine, később pedig a többi egykori csapattársa képességeit. Nála az érzelmi gát a gond, ahogy ő fogalmazza meg: úgy akart nyerni, hogy a másik se veszítsen. Kise egyébként elég pórul járt karakter, hisz még nincs teljesen kiforrva, amikor Aomine ellen játszik, ráadásul már akkor is megsérül. A későbbiekben pedig Kagamiék ellen képtelen nyerni, amihez szintén hozzájárul a sérülése, ami miatt Midorima csapata ellen már nem is játszhat. Szegényt szépen kiiktatta az alkotó.

Aomine ezzel szemben abba a helyzetbe került, ahol a készségei kimagaslóak, viszont lehetősége, azaz elég erős ellenfele meg nem akad. Amíg az előző esetben a szorongás, a feladás jutott osztályrészül az embernek, itt az unalom, a tétlenségbe és egy helybe dermedés a „jutalom”. Ezt láthatjuk a lustálkodó (mennyire kifejező már ez az állandó alvása!), unottan kötelességet teljesítő (megnyerni a meccset), motiválatlan (nem jár edzésre, hisz fölösleges) Aominében. Természetesen ebben az esetben is lehetséges továbblépni, például azzal, hogy nehezebb feladatok után nézünk, vagy más tevékenységet keresünk. Ám Aominének egyik sem opció. Szeretne ő nehezebb feladatot, csak hát nem talál; mivel imádja a kosárlabdát, a második lehetőség fel sem merül.

Éppen ettől nem mindennapi karakter. Az életben is kevesebbet találkozunk ilyen helyzetben lévő emberekkel, habár tény és való, nem csak zsenikkel fordul elő ilyesmi. A hasonlót átélő, valós vagy fiktív személyek sajnos ritkábban lelnek megértésre, hiszen a többségnek fogalma sincs az élményről. Aomine esetében nem csupán az ellenfél játékosai maradnak el mögötte, de egykori társától − a teljesen ellentétes helyzetet megélő Kurokótól − is egy világ választja el, holott ő lenne az újabb szint kulcsa.

Két momentum elég ahhoz, hogy mindent kifejezzen. Kuroko és Aomine párbeszéde a folyóparton, ahol mindkettejük számára megnyílik a szakadék. Kuroko hiába próbál empatikus lenni és segíteni, fel kell ismerje, ez akkor és ott lehetetlen. Akkora a különbség köztük, hogy azt képtelenség áthidalni. Aomine arcára pedig minden rá van írva, egy elakadt és magára maradt ember minden szenvedése, fájdalma. A második kulcsfontosságú jelenet, amikor az utolsó meccset nézve felismeri, hogy mit adhatott volna neki Kuroko. Ez már egy sokkal kevésbé sötét és nyomasztó élmény. Először nevet, ráébred, hogy ott volt az orra előtt egy új út lehetősége, majd sír, mert ez ugyanakkor szomorú, mert ő akkor és ott elvesztette Kurokót, az új szint kulcsa már másé. Ennek ellenére Kagami személyében és ez utóbbi élményben ő is kap egy lökést, hogy továbbléphessen.

Kuroko viszont egy másik szempontból, bizonyos mértékben hasonlít rá. Igaz, hogy nem született tehetség, viszont minden társánál érettebb, hiszen kifinomultabb, mélyebb, mondhatni bölcsebb filozófiája van a kosárlabdáról, amit a többiek nem is értenek. Ennek a terhét sem könnyű hordozni. Azért hozzátenném, ennek megítélése nem tudományos, nem is lehet az. A világnézetünk, gondolatvilágunk összetettsége, a bölcsesség mind-mind nagyon ingoványos talaj, nem lehet kategorizálni, adott mérce szerint lemérni, nincs abszolút jó és rossz. A legnagyobb problémát éppen az okozza, amikor ezzel nem akarunk számolni.

A másik szereplő, akitől elsőre a hideg (még inkább az ideg) futkározott a hátamon, Akashi volt. Csapatkapitány, vezető figura, aki abszolútnak tartja magát. Neki mindenben igaza van, a parancsainak engedelmeskedni kell. Brrr! Mint egy kiskirály. Aki nem egyszerűen győz, de közben meg is aláz másokat. Szó szerint térdre kényszeríti ellenfeleit. El kell ismerni, erős, ám visszataszító is, egyenesen vérlázító. (Ebben azért nyilván az is közrejátszik, hogy mindig lázadó személyiség voltam és az életben nagyon sok szenvedést okozott nekem egy hasonló vonásokkal bíró illető. Vagyis itt a részemről is masszív ellenállás volt.)

Aztán Midorima megemlíti, hogy két Akashi van. Megismerjük a történetet, ahogy a második Akashi felbukkan s átveszi az első helyét. A Rakuzan−Seirin meccs során pedig még egy ilyen helycserének lehetünk tanú, ahol újabb kis információmorzsákat kapunk Akashi megértéséhez.

Nem kapunk egy teljes leírást és sok minden homályos, azonban Akashi valószínűleg multiplex (azaz többszörös) személyiségzavarban szenved. Disszociatív identitászavarnak is nevezik.

Ez a betegség egyszerűen annyit tesz, az adott embernek több személyisége van. Bár a médiában rendszerint a sok személyiséggel rendelkező betegek kapnak főszerepet, sok olyan eset van, amikor „csak” ketten vannak. Nagyon zavaró és félrevezető, pont ilyenkor, hogy a laikusok ezt összetévesztik a skizofréniával (tudathasadás), éppen e megtévesztő elnevezés miatt; ám két, már alapjaiban különböző betegségről van szó.

A multiplex személyiségzavar több regényben, filmben szerepel. Daniel Keyes két könyvét is olvastam, az egyik (Szép álmokat Billy) igaz történetet dolgoz fel, a másik pedig Az ötödik Sally. Ez azt mutatja be, hogyan próbálják meg egyesíteni a négy személyiséget. Nem vagyok nagy filmrajongó, és kissé cirkuszimutatványos jellegű, de ezzel foglalkozik a The United States of Tara c. sorozat is.

Miért gondolom úgy, hogy Akashi is ilyen személyiségzavarban szenved(het)? A betegség lényege, hogy a személyiség olyasmivel kerül szembe, amit már képtelen kezelni, így végül egy másik veszi át a stafétát, aki képes boldogulni. Akashi képtelen legyőzni Murasakibarát, felismeri, veszíteni fog, amit viszont nem engedhet meg magának, mert egyrészt erre nevelték, másrészt akkor a csapattársai túlnőnék rajta és elveszítené őket. Ekkor lép a színre a másik Akashi, ezután lesz az egyik szeme narancssárga, ami nyilván jelzésértékű, de nem elhibázott. Az alszemélyiségek ugyanis meglepően különbözőek lehetnek, más külsővel, más nemmel, etnikai hovatartozással, teljesen más, az eredeti személyiség számára ismeretlen tudással rendelkezhetnek. Természetesen az eltérő külsőt csak az adott személy érzékeli.

A személyiségzavar rendszerint gyermek- vagy serdülőkorban alakul ki, amikor még nem olyan élesek az énhatárok. Ez stimmel, hiszen Akashi olyan 13-14 éves korában „változik át”. Sokszor bántalmazás, nemi erőszak áll a háttérben, ám ettől eltérő okok is kiválthatják. Akashi egy gazdag családban nevelkedik, egyedüli gyermekként, apja és a család nagy dolgokat várnak tőle, állandóan fejlődnie és győznie kell. Semmilyen szabadságot nem kap, miközben hatalmas nyomás alatt tartják, amit az anya személye, kedvessége és gondoskodása bizonyos mértékig ellensúlyoz. Ám az anyja meghal és ő már ekkor kezd kettészakadni. Később pedig teljesen megtörik, amikor felsejlik előtte annak a lehetősége, hogy elveszítheti a barátait és az egyetlen olyan dolgot, ami az anyja után megmaradt neki, a kosárlabdát, hisz az apja azzal a feltétellel engedte játszani, hogy nyer. Ennek hatására születik meg a másik Akashi.

Kettő problémásabb rész van a teóriában. Az egyik, hogy nem látunk egy nagyon jellemző vonást. Tudniillik a betegek rendszerint abból tudják, hogy baj van, hogy kiesik az idő. Más időben, más helyen találják magukat, mint amire a legutóbb emlékeztek. Viszont ez még nem zárja ki a személyiségzavar meglétét. Egyrészt igencsak keveset látjuk Akashit. Másrészt Midorima és Kuroko is észreveszi Akashi változását, megkérdezik: ki vagy te? Harmadszor pedig az ilyen emberek általában akkor váltanak személyiséget, amikor nagy stressz éri őket vagy olyan helyzetbe kerülnek, amit az épp reflektorfényben lévő képtelen kezelni. A másik Akashi nem veszít és abszolút működőképes, tehát nincs oka, hogy lelépjen a színről, egészen addig, míg újra abba a helyzetbe nem kerül, hogy veszíthet. Ekkor kezd szétesni az addig magabiztos játéka.

A másik probléma: Megjelenik az eredeti Akashi, egy belső párbeszédet folytatnak. Ezzel nincs is semmi gond. A különböző személyiségek tudhatnak egymásról, sőt rendszerint van egy, aki ismeri a többieket, sokszor előfordul, hogy kommunikálnak. A bajosabb rész a beszélgetés vége, hogy eltűnik a másik Akashi. Ez nyilván egy szükséges újabb helycsere, azonban egy már létrejött személyiség nem válik kámforrá, maximum ideiglenesen. A multiplex személyiségzavar nem gyógyul meg magától, nem lehet gyógyszerrel kezelni, sőt a személyiségegyesítő terápia sem százszázalékos, arról nem is beszélve, hogy elég kevés orvos foglalkozik ezzel.

Szóval három lehetséges megoldás van:

1. Helyes a meglátásom. A második személyiség később visszatér.
2. Helyes a meglátásom. Az alkotó egyfajta szabadsággal élt a célért. (Sok olyan mű van, ahol adott esetben csak felhasználnak egy-egy betegséget, de eltérnek bizonyos pontokon azok jellemzőitől.)
3. Helytelen a meglátásom és csupán véletlen egybeesésről van szó.

Források:

Kuroko no basket/ Kuroko no basuke/Kuroko’s basketball, 2012-2015, alkotó: Tadatoshi Fujimaki

Csíkszentmihályi Mihály, Flow. Az áramlat, Akadémiai kiadó, Bp., 2014.

A multiplex személyiségzavarról rengeteg mindent találtok az interneten, én is nagyon sok oldalon jártam, amikor egy saját alkotásom kapcsán kutattam a témában.