Tipikusan olyan regény, amit képtelen az ember letenni. Csak semmi komótos haladás; nincs az, hogy becsukom, mert egyelőre elég volt. Nem, ezt a könyvet szó szerint felfalod. Akkora feszültséget gerjeszt a maga körmön fontságával, hogy lehetetlenség nem olvasni, ha már egyszer belekezdtünk. Ehhez azért a krimi műfaja is hozzájárul, hiszen az egyik legnépszerűbb a könyvek berkein belül.

A legtöbb krimiben történik egy gyilkosság, ám csak sejtetik a körülményeket, elkövető pedig sehol; vagy minden előzmény nélkül valaki megleli a hullát. A történetben pedig azt követjük nyomon, hogy kerül meg a gyilkosunk. Itt nem ez van. Premier plánban kapjuk meg az egész gyilkosságot elejétől a végéig, indítékkal és tettessel együtt. Igencsak nyúlfarknyi regény lenne ebből, ha pusztán ennyiről szólna.

Egy egyedülálló anya és lánya – önvédelemből – végeznek az erőszakos, léhűtő volt férjjel, aki újra felbukkant az életükben. Hasonlóan kezdődik Natsuo Kirino Kín c. műve is, ahol az anya megfojtja erőszakoskodó férjét, majd a kolléganői segítségével eltüntetik a holttestet.

A két műben közös: mindkét nő megfojtja az erőszakos férfit, mindketten kapnak segítőt. Pontosabban a Kín gyilkosa segítséget kér, míg itt a szomszéd ajánlja fel „szolgálatait”. A Kínban a nagy szembenállás rendőrség és nők között van, valamint a hölgyek közt is alakulnak konfliktusok, sőt feltűnnek egyéb férfiak, akik szintén arra világítanak rá, ami a regény egyik fő témáját adja, s ezzel a társadalmi problémák kontextusába helyezi: a nők kiszolgáltatottságára.

A mi jelenlegi történetünkben azonban ez – a rendőrség kontra anya-lánya – szál csupán az egyik rész. Ha képben akarnám kifejezni: ez maga a szilárd, látható, szembetűnő, ám vékony földkéreg, ami alatt ott rejlik és apránként – az események előrehaladtával – felszínre kerül a köpeny, a két zseni elmepárbaja.

Egyikük a segítségét felajánló szomszéd, a matekzseni, akinek az élete nem alakult valami fényesen, olyannyira, hogy az öngyilkosságra is felkészült, de erről majd a későbbiekben. A másik a nyomozó barátja, fizikus, aki professzorként dolgozik az egyetemen és már többször kisegítette a rendőrséget. Amint ez a két ember újra kapcsolatba kerül egymással (az egyetemen évfolyamtársak voltak), elkezdődik a tánc, megszólal a dal, ahol a később bekapcsolódott szólam utol akarja érni a másikat, hogy megfejthesse.

Aki kicsit is járatos az animevilágban, annak rögtön eszébe jut a Death Note nagy párosa, a gyilkos Yagami Light és a nyomozózseni L. Abban a történetben a két fél között sokkal jobban érvényesül egyfajta agresszívebb rivalizálás, bár a végén L szintén szeretne segíteni Yagamin, legalábbis a tragédiát elkerülni. (Ha tévednék, nyugodtan javítsatok ki, igazság szerint régen láttam már, az élőszereplős filmet viszont nemrég néztem, szóval lehet, hogy nincs igazam.) Továbbá Yagami meg akarja ölni az őt fenyegető L-t. Az  X-ben ilyesmiről szó sincs.

A regény zsenijei közti rivalizálás inkább egy izgalmas játék, ami később – a fizikus részéről – egyfajta mentőakcióvá válik. Megmenteni az elkallódott zsenit, aki az ő értelmezésében öngyilkosságot követett el tettével, azzal, hogy meg akarta óvni a gyilkos asszonyt és feladta saját magát.

Ahogy haladunk tovább, egyre mélyebbre jutunk, egészen a magig. A történet szálai egyre kuszábbak, egyre zavarosabb az egész, olyan, mint a Föld külső magja, ahol a forró, folyékony fémek áramlanak. És amikor már azt hinnénk, hogy most, most megvan végre a megoldás, jön a hideg zuhany, hirtelen beleütközünk a belső mag szilárd, hideg tömbjébe, megkapjuk az igazságot. Ezzel együtt rádöbbenünk, nemcsak a matekzseni használta ki a rendőrök gondolkodásának vakfoltját, pellengéreállítva magát a logikát, hanem az író is megvezetett minket. Ettől lesz szerintem duplán zseniális.

Minderre pedig rálicitál a végső fordulattal, amikor az asszony elmegy a rendőrségre és feladja magát, felrobbantva ezzel az egész Földet, az egész építményt, melyet segítője létrehozott, önmagát is feláldozva, bemocskolva a cél érdekében. Az író pedig magát a könyvet emeli ezzel egy teljesen más szintre, a szórakoztató, izgalmas krimiköntös alól elővillan a tragédia teste. A matekzseni összerogyásában és artikulálatlan, vadállati üvöltésében feltárul a gyönyörű, fájdalmas, félelmetes tragédia, elérjük a katarzist.

Így végigolvasva, mondhatnánk, szomorú, megrendítő, de mitől lesz ez valódi tragédia, amire talán még Nietzsche is rábólintana?

Tragikus hősünk a matekzseni szomszéd, aki nem érhette el pályája csúcsát, sőt egy egyszerű matektanárként éli szürke, magányos hétköznapjait, bár továbbra is dolgozik a saját kis projektjén. Azt mondhatnánk, nincs akkor itt semmi gond, azonban a börtönben felfedett gondolataiból megértjük, akinek a tudomány, a művészet vagy más terület maga az élete, aki ilyesmivel foglalkozik, ennyire megszállott (nem rossz értelemben), annak minden más nyűg, fölösleges energiapazarlás. Abból a szempontból örül a börtönnek, hogy itt csak a matematikával foglalkozhat, ha máshogy nem, hát fejben.

Leszögezhetjük, a férfi már önmagában tragikus sorsú alak, aki bizony életének egy pontján megkérdőjelezi önmaga értelmét is. Van-e értelme a matematikával foglalkozni? Létezik-e annál nagyobb pofon, szenvedés, amikor elveszítjük életünk értelmét? Jelen esetünkben igen. Ugyanis az öngyilkosságra készülő férfi életébe, mint napfény a sötét üreg mélyére, új reményt hoz a művelet közben becsöngető új szomszéd és lánya, akik puszta lényükkel, létezésükkel megmentik életét. Valódi kapcsolat nem alakul ki köztük, megjelenésük jelentősége mindvégig árnyékban marad, mi is csupán az író jóvoltából, hősünk emlékeiből tudjuk. Így lehet, hogy mind a fizikus, mind a nő a szerelem számlájára írja önfeláldozását, ami meglehetősen drasztikus tettekben nyilvánul meg: zaklatónak állítja be magát, ő maga elkövet egy másik gyilkosságot, hogy megvezesse a rendőröket és saját maga elé gátat állítson, ne tudjon visszakozni, amikor fel kell adnia magát. Nem vetném el egyfajta plátói szerelem lehetőségét, mégis úgy vélem, a valódi ok, hogy meg akarta hálálni azt, amit a nő és lánya jelentett az ő életében. Egyfajta életet az életért. Ahogy a nő visszaadta életének értelmét, ő úgy akarta megajándékozni egy új, boldog élettel, ahol nincs a volt férj, nem kell bűnhődnie, sőt új szerelmet is talál (hiszen a történetben megjelenik egy másik férfi, aki randevúzik vele, sőt megkéri a kezét).

Ám kudarcba fullad az egész, értelmét veszti összes tette köszönhetően a fizikusnak és a tinédzser lánynak, ugyanis ők azok, akik a nő beismerő vallomásának mozgatórugói lesznek. Nem számol a többi szereplő reakcióinak változójával, hogy bennük mit indít el az ő tette. Ahogy a nő nem tud egyszerű udvariassági látogatásának jelentőségéről, a férfi abszolút nem számol saját tetteinek másokra gyakorolt hatásával, illetve más személyek lelkiismeretével.

A fizikus tudja, hogy barátja nem szeretné, ha elmondaná a nőnek az igazat, mégis lelkiismerete nem engedi meg a hallgatást. Az általa elmondott igazság már önmagában megrengeti a nőt, aki azért addig sem nélkülözte a bűntudatot. Az i-re a pontot azonban a telefon rakja fel, amikor közlik vele: lánya kórházba került, mert elvágta csuklóját. Tudja, hogy miért tette, nem tudott együtt élni a tudattal, hogy mit tettek és hogy ezért egy számára szimpatikus férfi vállalja a felelősséget. (A lány üti le először a volt férjet egy vázával, amikor az közeledni próbál felé. Ebből indul ki a gyilkossághoz vezető csetepaté.)

Hősünk tragédiája az, hogy hiába zseni, hiába a nagyszerű terv, a pontos kidolgozás a gyilkos ismeretlen végül úgyis lecsap. A gyilkos ismeretlen, mely két dolgot foglal magába. Egyrészről a fizikus karakterét, a kiszámíthatatlanul felbukkanó változót, a veszélyt, amivel nem számolunk, a véletlent. Ám ő még önmagában nem elegendő a bukáshoz, hisz hiába fejti meg a rejtvényt, a rendőrség nem tudna vele mit kezdeni, mivel nincs rá bizonyíték. A végső döfést a második elem viszi be, a nő és lánya, akik nem az általa elvárt módon cselekszenek. A környezet, a másik személy; az, hogy maga a terv kiagyalója azt hiszi, tudja, mit fognak tenni; nem számít arra, hogy megváltozik addigi viselkedésük. Holott az ember még saját magáról is csak tudni véli, hogyan cselekedne egy addig ismeretlen, meg nem történt, új szituációban. Egy másik személy esetében már maga a megismerhetőség is kétséges, még egy igazán mély és hosszú kapcsolatban is kiderül(het), nem ismerjük a másikat a maga teljes valójában, aki ráadásul változik idővel, akire hatnak a körülmények.

A tragédia az ember, mindünk tragédiája is. A korlátainké, hogy nincs végtelen tudásunk, legyünk bármilyen okosak; hogy lehetetlen mindent kimerítően megismernünk egymást, vagyis bizonyos szempontból egyedül állunk a világban, ahol viszont minden környezeti elem hatással lehet és van ránk, bizonyos mértékig alakítja az életünket. Méghozzá kiszámíthatatlan módon, hiszen mindenki szabad és szabadságában áll olyan döntéseket hozni,  a saját korlátozott ismeretei alapján, ami minden jó szándék mellett is (vegyük észre, hogy egyetlen szereplő sem rossz szándékkal teszi, amit) a másik terveinek, elképzeléseinek, életének kárára van.

Összegezve: lehet, hogy ebben a történetben nincs isteni erő, nem a nagybetűs sors tesz keresztbe hősünknek, ettől függetlenül ez még tragédia. Talán pont attól megrendítőbb, hogy annyira reális, hogy bármelyikünkkel megtörténhet és bizony sokszor meg is történik. Hiába a célunk, hiába bármely képességünk, ha a környezet a maga saját szabadságával/rendszerével a mi szabadságunkat nyirbálja meg.

Higasino Keigo, X – a gyilkos ismeretlen, Libri Kiadó, Bp., 2012 (fordította: Mayer Ingrid)