Mai írásomban négy olyan könyvet mutatok be nektek, amelyek egy-egy ember megrendítő történetét mesélik el. Ezzel együtt pedig rávilágítanak arra, hogy az (elő)ítéletek, az uralkodó társadalmi berendezkedés és normák, a politikai érdekek hogyan képesek tönkretenni, megtörni egy életet.

Kimura Rei: Pillangó a szélben

Egy kicsi halászfaluban járunk Japánban, a 19. század második felében. Ezidőben egy lánynak nem sok lehetősége van. Okicsinek még annyi sem, ugyanis kivételes szépsége miatt senki nem kéri feleségül. Így a szülők úgy döntenek, gésának adják a tizenkét éves lányt. Okicsinek engedelmeskednie kell, bármennyire is másmilyen életre vágyik. Aztán néhány évvel később megismerkedik valakivel és már az esküvőjüket szervezik, amikor ismét sötétbe borul élete.

Megjelennek az amerikaiak, a konzuluk pedig kinézi magának Okicsit és kedvezőbb tárgyalási pozíciót ígérve végül meg is kaparintja. Ezek után az addig békés, szerető közössége ellene fordul, élete végéig megvetést kap csupán. Öt év elteltével, amikor a konzul halála után egy fodrász üzletet nyit, mindenki elkerüli. Az inasát, egy árván maradt fiút, akit befogadott, agyonverik, amikor elküldi, hogy kérdezze meg, mi történt egykori barátnőjével, aki nemrég szült. Egykori szerelme hiába tér vissza, hiába újítják meg kapcsolatukat, a falu lakosai inkább nem vásárolnak a férfi bútoraiból, így ellehetetlenítve őket.

Okicsi elhagyja a férfit, hogy boldog élete lehessen és ne vessék meg többet őt is a falusiak, ám a férfi az alkoholba menekül és nem sokkal később meghal. Okicsi, aki egy új városban lett gésa, úgy dönt, visszatér. Életének hátralevő idejében egy kocsmát üzemeltet. Okicsi már akkor elkezd az alkoholba menekülni, amikor elviszik a konzulhoz, és egész életében rabja marad. Végül egy nap a tengerbe fojtja magát. A falusiak annyira tartanak tőle, hogy hulláját csak napokkal később egy pap szedeti ki, hogy eltemesse.

Okicsi életútja tragikus, amit a társadalom, az ítélkezés és a politika egyszerre irányított. Ott, ahova született, a lány és a nő egyetlen helyes szerepe a feleséglét volt. A gésákat vagy az üzletvezetőket nem tartották a társadalom elfogadott részének. Ma is sok olyan hely van, ahol a lányokat adják-veszik a férfiak, mint az árut. Bár Európában ez már nem bevett szokás, még van probléma a nőkkel kapcsolatban. (El kell mondanom, azzal sem értek egyet, amikor túlzásba viszik a dolgot. A legegyszerűbb az lenne, ha embernek tekintenénk mindenkit és nem akarnánk megmondani, mi a dolga akár egy férfinek, akár egy nőnek.)

Bár sem apja, sem szerelme nem akarja átadni Okicsit, végül rákényszerítik őket. Lényegében a lányt és családját feláldozzák azért, hogy előnyösebb feltételekkel tárgyalhassanak. Ne legyenek illúzióink, a politika és a hatalom mindenhol tele van hasonló áldozatokkal. Feláldoznak, kihasználnak embereket, vagy csak épp nem tesznek semmit olyasmi ellen, amit megakadályozhatnának. A hatalom, legyen bármilyen ruhába öltöztetve, mindig a saját érdekeit teszi első helyre. Jobb esetben mással is törődnek.

Ez a történetrész felveti annak a kérdését is, hogy vajon mit tegyen ilyen esetben az ember? Engedjünk a fenyegetésnek és kényszernek vagy mindent feláldozva álljunk ellen? Ez egy nagyon nehéz kérdés és döntés. Ha nekem kéne megfelelnem rá, szeretném azt mondani, hogy ellenszegülnék vagy valami kiutat keresnék, bármibe is kerüljön. Azonban ez nem lenne őszinte válasz, mert valójában nem tudom.

És ne feledjük az ítélkezést. Okicsi még kiheverte volna megpróbáltatását, ha a közösség nem süti rá a bélyeget, megfeledkezve arról, hogy az ő érdekeiket szolgálva kényszerítették arra, hogy egy idegen ápolója és ágyasa legyen. Ez a bélyeg és a gyűlölet, a kirekesztés volt az, ami végzett a lánnyal, ami végérvényesen tönkretette az életét és szerelmét.

A könyvből megtudjuk, hogy sok-sok idővel később már egészen másképp szemlélték Okicsi emlékét és életét, de ez elég sovány vigasz. Most (bocsánat a durvaságért) ez körülbelül akkora hülyeség, mint amikor bizonyos rokonok számon kérik a hozzátartozót, hogy miért nem megy ki a temetőbe többször. Meg pöffeszkednek a hatalmas virágaikkal és csiricsáré mécseseikkel, hogy ők milyen rendesek. Na persze, csak épp életében meg le sem tojták az elhunytat. Uram bocsá, de a szerencsétlennek ez már tök mindegy, az viszont nem, hogyan bánunk vele, amíg él.

Kimura Rei: Japán rózsa

Helyszínünk a második világháborús Japán. Mijamoto Szajuri, aki egy vidéki faluban, viszonylagos biztonságban él, kicsit különc lány, aki úgy érzi többre hivatott, minthogy egyszerű feleségként és anyaként élje le az életét. A repülők már kezdet kezdetén teljesen elvarázsolják és már ekkor felmerül benne, szeretne pilóta lenni.

Miután az öccsét, valamint barátnője vőlegényét is besorozzák, a két lány is felkerekedik Tokióba, hogy ápolónőként szolgálják hazájukat és a kihajózás előtt lássák még szeretteiket. Egy bombázás során azonban meghal a vőlegény, teljesen szétroncsolt testét Szajuri látja utoljára. Aztán elsüllyesztik azt a hajót, amin az öccse is volt. Egy következő bombázásnál barátnője is életét veszti.

Szajuri bosszút akar állni és mivel már senki sincs, aki lebeszélhetné, jelentkezik az egyik bázisra, ahol – mint kiderül – kamikaze akciókhoz képeznek ki fiatalokat. Először a szakács mellett dolgozik (nőként csak ezt teheti). Azonban ő nem elégszik meg ezzel, amikor hírét veszi, hogy újoncok érkeznek, ő is beáll közéjük, férfinek kiadva magát.

Minden jól is megy, csakhogy beleszeret a kiképzőjébe, aki előtt véletlenül le is lepleződik. A férfi nem adja fel és szerelem szövődik köztük, ám végül mindketten megkapják küldetésüket. A férfi teljesíti is azt. A lány, aki mögötte repül viszont nem tudja, lelövik, a gépe kigyullad és a tengerbe zuhan.

Hadifogságba kerül, ahol a sétái során összeszedett tobozokból készít figurákat. A háború után a férjével ezzel foglalkoznak majd. Aztán egy csere keretében visszaviszik Japánba, ahol egy táborba szállítják. A táborban hozzá hasonló kudarcot vallott kamikazéket nevelik át, ami lényegében abból áll, hogy órákon keresztül kell hallgatniuk, gyávaságból, jellemtelenségből voltak képtelenek teljesíteni feladatukat. Ha valaki ellenkezne, azt még jobban megalázzák, megbüntetik. A külvilággal nem érintkezhetnek, senki nem tudhat róluk, hisz akkor odalenne a hős kamikazékről harsogott propagandájuk.

Végül Szajuri kénytelen feladni magát, még mielőtt az orvosi vizsgálaton lelepleződne. Azonnal elszállítják, kiállítják a halotti bizonyítványát, új személyiséget kap. Azzal a feltétellel engedik el, hogy senkivel nem veheti fel a kapcsolatot, soha senkinek nem beszélhet a dologról.

Láthatjuk, hogy valamennyit itt már változott a társadalom. A nő már nemcsak feleség, dolgozhatnak is (és kell is) a gyárakban, vagy ápolónőként. Persze ehhez hozzájárult a háború, ahol a férfiakra a csatatéren van szükség.

A nőkkel szembeni előítélet itt is megjelenik. Egy nő ugyanis azért nem lehet kamikaze pilóta (vagy katona), mert nem képesek feláldozni az életüket, túlságosan kötődnek hozzá. Ami így azért elég nagy baromság, bár fogjuk rá, hogy hellyel-közzel van is benne valami. Egyrészt – ugye – nem minden nő egyforma. Másrészt még ha a hagyományos női szerepben is gondolkodunk, akkor is ott a tény, hogy maga az anyaság, a gyereknevelés is egyfajta áldozat, ráadásul értük sok nő az életét is feláldozná. Ugyanakkor az is igaz – a nők egyrészére egész biztos −, hogy kevésbé hajlamosak az erőszakra, vérontásra és sokkal inkább az élet megóvása a céljuk. Erre is, arra is van példa.

A politika itt nyakig benne van a dologban. Már maga a háttér, a háború is a vezetők ténykedésének eredménye. Érdekes, amikor Szajuri a rádióban hall a Pearl Harbour-i támadásról, a legkevésbé sem örül, sőt azt mondja, felébresztették az alvó oroszlánt. Tudja, hiába a nagyzolás, Amerika náluk sokkal nagyobb, gazdagabb és fejlettebb.

A könyvben remekül láthatjuk a hazafiság eszményének, a különböző felnagyított és eltorzított eredményeknek, hőstetteknek  a propagandáját, legfőképp azok hatását. Ezt a későbbiekben már csak tetézi a veszteségek miatt érzett fájdalom, harag és bosszúvágy. Az egész egy roppant hatékony és veszélyes boszorkánykonyha, ahol semminek nincs helye, ami ellentmondhatna a kábító és uszító varázsigéknek, rafinált, illúziókeltő bűbájoknak. Az ilyen dolgokat el kell tüntetni. Az ilyen-olyan okból kudarcot vallókat meg kell törni, hogy ne essen folt az általuk kitalált hősök hírnevén. Nem a rendszer a hibás, mert igazából pocsék gépeik vannak, hanem a katona gyáva. Egy olyan elemet, mint Szajuri, aki át is vágta az egész katonaságot és szégyent hozott rájuk, pedig egyenesen el kell törölni a föld színéről is. Az egész meg sem történt, nincs itt semmi látnivaló.

Szajurit hallgatásra ítélik. Esélye sincs még egyszer látni a szüleit és egy életen át élhet abban a szörnyű állapotban, hogy nem lehet róla beszélni. Nagyon kifejező, hogy nem sokkal azután, hogy már évtizedekkel később elmeséli történetét, meghal.

Mo Yan: Békák

Az 1950-es évek Kínája, ahol Nénike (az elbeszélő nagynénje) szülésznőként dolgozik és a Párt elkötelezett híveként azon van, hogy a családtervezési politikának megfelelően minden párnak csupán egyetlen gyermeke szülessen. Ennek érdekében mindent elkövet. Férfiakat sterilizál. A nőknek spirált tesz fel. Mégis sok olyan eset adódik, amikor kiderül, a feleség ismét terhes. Az elbeszélő felesége is ilyen nő, aki lánya után mindenképp vágyik egy fiúra és illegálisan kiveteti a spirálját. Többször lehetünk tanúi annak, ahogy Nénike üldözi, vadászkutyaként kutatja az elrejtőző, menekülő terhes nőket, akik szeretnék megtartani gyermeküket és tudják, már semmit nem tehet a hatóság, ha a gyermek már megszületett. Emiatt hal meg az elbeszélő felesége, akit végül kényszerítenek, hogy bemenjen a kórházba elvetetni a hét hónapos magzatát. A műtétbe mindketten belehalnak.

Az elbeszélő, főképp lánya miatt újból megnősül, Nénike asszisztensét veszi feleségül. A nő meddőnek bizonyul, ám nagyon szeretne gyermeket. Sok-sok év elteltével egy ökörbéka farmon dolgozik, ahol valójában mesterséges megtermékenyítéssel, béranyasággal foglalkoznak. Így lesz neki is gyermeke, amit Nénike is támogat. Nénike ugyanis újabban annak szenteli éveit, hogy azt a rengeteg magzatot, akit egykor elhajtott, most valóban életre hívja. Ezért készít például a férje segítségével pici szobrokat, amelyeket hagyományosan a gyermekáldásra vágyó pároknak adnak el.

A politika és a hatalom rendelkezései sokszor megmutatták már, hogy mennyire az élettől függetlenül, azt uralni vágyva cselekszenek. Kínában ezt a családtervezési modellt azon indokkal hozták létre, hogy csökkenteni kell a népességet, különben nem lesz fenntartható a fejlődés. Zárójelben megjegyzem: semmivel se különb az a helyzet, amiben most Európa van, ahol meg népességet kéne növelni vagy nem tudjuk eltartani az idősebb generációkat.

A könyvben ráadásul ezt a „nemes” célt meglehetősen kegyetlen eszközökkel kívánják elérni. Ehhez asszisztál Nénike, ezt a célt szolgálja olyan hittel és meggyőződéssel, amelytől nem látja, mennyi borzalmat tesz. Annak ellenére szolgálja a Pártot, hogy őt magát is meghurcolják, amikor pilóta vőlegényjelöltje dezertál.

Ennek kapcsán megjegyezném: szép dolog ez a járjuk a saját utunkat és hasonló közhelyek, de azért figyeljünk arra, hogy mit is teszünk eközben.

A társadalom sem piskóta, hisz a legtöbben azért akarnak újra és újra gyereket vállalni, hogy legyen egy fiú. Az egyik ilyen férfi szereplő például teljesen kiakad és elhagyja a csecsemőt (az anya meghal), amikor megtudja, újra lánya született. Azon kesereg, hogy most ki fog halni a család, nem lesz, aki továbbvigye a nevét.

Vagyis itt lényegében két vitatható hit és elvárás csap össze, és természetesen közben mindkét fél megfeledkezik a lényegről, ami az igazi baj. A gyerekvállalásról ugyanis a párnak kellene döntenie és nem az elvárásoknak megfelelni, hanem a születendő kicsi lénynek, aki nem azért van, hogy az ő vagy más vágyait beteljesítse. (Legalábbis szerintem ez lenne a helyes.)

Yann Martel: Pi élete

A történet főszereplője Pi, egy indiai fiú, aki a családjával felkerekedik, hogy Kanadában folytassák életüket. A hajó azonban (nem tudni, miért) elsüllyed. Pi kivételével csak néhány állat menekül meg, amelyeket az állatkertből átvisznek Kanadába. Egy mentőcsónakban hánykolódik Pi, egy sérült zebra, egy orangután és egy hiéna. A hiéna végül felzabálja a zebrát és később megöli az orangutánt is. Ha jól emlékszem, ekkor kerül elő a mentőcsónak ponyvája alól Richard Parker, a tigris és végez a hiénával. A regényben ezután Pi és a tigris mindennapjait követjük nyomon, míg – a hajó elsüllyedésétől számítva – 277 nappal később földet érnek Mexikó partjainál. Pit megtalálja egy ember, Richard Parker pedig eltűnik az erdőben.

Nem csodálkoznék, ha ezek után felmerülne bennetek, miért is hoztam ide ezt a történetet. Valóban sokban különbözik az első háromtól. Pi szerencsétlensége csakúgy megtörtént, mint ahogy oly sok más szomorú eset az életben. Nem tudjuk, hogy a japán teherhajó elsüllyedését baleset, meghibásodás okozta-e, sem azt, hogy esetleg a legénység mulasztásából fakadt-e a probléma. A költözésük oka az, hogy jobb életet, a gyerekek számára is biztonságos jövőt szeretnének. Tényszerűen nem tudjuk, a politikának mennyi szerepe lehetett ebben, valamennyi igen, de azt hiszem, ez annál azért bonyolultabb.

Amit ebből a regényből szeretnék kiemelni az egy általánosabb dolog. Ehhez először el kell mesélnem két olyan momentumot, amely kimaradt.

Pi már gyerekkorában is elég furcsa fiú volt. Mivel szeretni akarta Istent, megismerkedett a hindu, a muszlim és a keresztény vallással is. Mindhárom vallást egy-egy tanítóján keresztül ismeri meg és gyakorolja. Aztán egyszer a három ember rájön, a fiú más vallásnak is híve. Ez hatalmas felháborodást kelt és közlik, hogy ilyet nem csinálhat, nem lehet egyszerre több vallása.

És ugyan miért nem? Mert ez a szokás, a norma, az elfogadott. Ez az, ami aztán az alapját képezi a kirekesztésnek, megvetésnek, ítélkezésnek, amiket már az előző könyvekben is láttunk. És olykor ez a norma aztán olyanná is válhat, ami már abszolút kártékony, mint például a világháborús Japánban.

Természetesen vannak olyan alapvető szabályok, amelyeknek igenis van létjogosultságuk (ne ölj, ne lopj, ne árts másnak például), de ezeken kívül rengeteg felesleges dolog van, ami sok rosszat tud szülni.

A másik mozzanat, amiről még szót ejtenék, az a beszélgetés, amikor a mexikói kórházban a japán biztosító társaság két embere kikérdezi Pit, hogy megtudják, mi okozhatta a tragédiát. Pi először elmeséli a történetét, ám ezt kifogásolják. Azt mondják, nem mondhatják ezt a főnökeiknek, senki nem hinné el. Erre Pi elmeséli ugyanazokat az eseményeket emberi szereplőkkel.

Igazából tényszerűen semmit nem számít a történet, hisz a hajó elsüllyedéséről nem tud olyan információt adni, ami segítene. Mégis akkor miért elégedetlenek az első verzióval? Mert ez nem illeszkedik a megszokott világlátásukba, szokatlan és az baj. Nem szeretjük, ha szembesülünk valami értelmetlennel vagy meglepővel, ha kiderül az élet nem mindig irányítható.

Ez már nem szorosan a könyvhöz tartozik, de érdemes meggondolni: A normák, hogy mi elfogadott országonként, kultúránként változó. Tehát más normája számomra szokatlan, és ha ezt nem kezelem a helyén, vagy nem is akarom megerőltetni magam egyszerűen elítélem az egész kultúrát úgy, ahogy van.

Elismerem, mindenütt akadnak helyteleníthető dolgok, vagy csak furcsaságok, ezek még egy adott társadalmon belül is megvannak. Mindennek ellenére próbáljunk meg nem zsigerből reagálni, nem elítélni, kicsit megértőbbek lenni, de legalábbis nem bántani. Inkább nézzük úgy, hogy mennyi pozitív plusz dolgot kaphatunk egy sokkal színesebb világból. (Az esetleges problémákat is könnyebb úgy jól megoldani, ha nem esünk rögtön egymásnak.)

Kimura Rei, Pillangó a szélben, Trivium kiadó, 2011.

Kimura Rei, Japán rózsa, Trivium kiadó, 2010.

Mo Yan, Békák, Noran Libro, Bp., 2014.

Yann Martel, Pi élete, Európa könyvkiadó, Bp., 2014.