Életünk során megannyi döntést hozunk, sok minden történik velünk és körülöttünk, ezekről pedig kisebb vagy nagyobb mértékben korlátozott tudással rendelkezünk. Tapasztalataink, a világra való rálátásunk, a külső események, a környezet, és ami ebből bennünk lecsapódik és saját belső élményünkkel összekapcsolódva emlékként, kisebb-nagyobb mérföldkőként hatással van ránk, ez a bonyolult rendszer alakítja életünk szőttesét.

Rendszerint mindenki életében akad egy vagy több pillanat, amikor feltesszük a kérdést: mi lett volna, ha? Ilyesmi általában akkor jelentkezik, ha elakadunk vagy elégedetlenek vagyunk életünk alakulásával, de a legjellemzőbb, amikor valamilyen traumát,megrázkódtatást élünk át.

A halállal való szembesülés, a gyász sosem egyszerű, különösen nem, ha az illető fiatalon, hirtelen, baleset vagy valamely erőszakos bűncselekmény áldozataként hal meg. Ilyenkor a környezetében élők közül többen felteszik azt a bizonyos kérdést. Magukat hibáztatják, amiért ezt vagy azt nem vettek észre, nem tettek meg vagy az ellenkezője.

A kérdés egyrészről természetes, másrészről értelmetlen, mert nem lehet visszaforgatni az idő kerekeit. Ráadásképp ha képtelenek vagyunk ezen túllépni és folyamatosan ezt a kérdést ismételgetjük, bele is betegedhetünk.

A főszereplőnknek, Satorunak azonban megadatik az a lehetőség, hogy megváltoztassa a múltat és ezzel megmentse több ember életét is.

Satoru huszonkilenc éves, mangaka, aki küszködik hivatásával meg úgy általában az élettel. Megrekedt, valami hiányzik úgy az életéből, mint a műveiből.

Itt érkezünk el az első olyan kérdéskörhöz vagy témához, amiről mindenképp írni szeretnék, amit az előzőekben már pedzegettem.

Cseppet talán elcsépelt a hasonlatom, ennek ellenére szerintem elég érzékletes, könnyen megérthető. Mi történik, ha a folyó útjába akadály kerül? Legtöbbször a víz, ha mégoly hosszú időbe is telik, utat tör magának, felemésztve akadályát, melyből később akár egy egész szigetet létrehoz. Olyan eset is van, amikor ez a gát egy más irányba tereli, kényszeríti a folyót. E két lehetőség nyitva áll a megrekedt ember előtt is. Hogy melyiket választjuk, az sok mindentől függ, de mindkét esetben feladunk valamit, mint minden döntésünknél, valamint felvállalunk valamely hátrányokat, negatívumokat is.

Az viszont csak az ember jellemzője, hogy képes akár élete egészét egy helyben toporgással leélni. Véleményem szerint ez a legrosszabb lehetőség. Nem összekeverendő azzal, amikor a folyó tóvá duzzad, vagy a tengerbe ömlik. Ez inkább a megérkezett embert jelképezi. (Azt már ki-ki eldöntheti szerinte jó-e ez az állapot, vagy mindig tovább és tovább vágyakozik.)

Satorunak ez az időutazás és a múlt megváltoztatása a továbblépés, azonban egyszerre tör át az akadályon és változik is meg életének folyása.

Valami hasonlót viszünk végbe mi is, amikor önmagunkban, barátok, esetleg szakember segítségével utána megyünk az akadály gyökerének, hogy feldolgozhassuk és tovább haladhassunk utunkon bármely irányba.

Satoru újra meg újra átéli a revivalnak nevezett jelenséget, amikor visszakerül egy korábbi időpontba (ez az elején még csak perceket jelent). Ekkor tudja, hogy keresnie kell valamit, valamit, ami nem normális, ami előrejelzi a bajt. Például a teherautó sofőrt, aki elvesztette eszméletét. Ha ezt megleli, akkor pedig cselekedhet, hogy megelőzzön egy halálesetet.

Keresnie kell valamit, amit előtte nem vett észre. Hány olyan eset van, amikor mi sem vesszünk észre valamit, akár olyasmit is, ami fontos lenne? (És milyen jól jönne néha, ha mi is visszamehetnénk újra kijavítani hibánkat.) Murakami Haruki regényében, a Kurblimadár krónikájában mondják a főszereplőnek, hogy végzetes vakfoltja van. Azt hiszem, mindannyiunknak van, ami éppen abból a sajátosságunkból adódik, hogy automatikusan szűrjük meg a minket érő ingereket és információkat.

Nagyobb távolságra akkor viszi vissza a revival, amikor egy este holtan találja otthon az őt meglátogató édesanyját. A gyilkosságnak pedig ő lesz a gyanúsítottja. Akkor lép át tizenegy éves korába, amikor a rendőrök elől menekül.

Az édesanyját ugyanis ugyanaz a személy ölte meg, aki akkoriban három tizenegy éves kislányt – köztük Satoru egyik osztálytársát – rabolt el és gyilkolt meg. (Az anya azért lett áldozat, mert rájött, ki lehet a sorozatgyilkos.) Tudja, hogy azért került oda vissza, hogy megóvja a lányokat, valamint kiderítse, ki volt a gyilkos.

Három dolgot tartok fontosnak megemlíteni, anélkül hogy túl sokat spoilereznék. Az első kettő a múlt megváltoztatásával kapcsolatos. Először Satoru kudarcot vall, ami megmutatja, mennyire nehéz is egy eseményt megakadályozni, főként, hogy igencsak kevés információja van róla. Másodszor pedig érdemes tudni, még ha sikerrel is járunk, azt nem adják ingyen. Ez alól Satoru sem kivétel, aki ugyan eléri, hogy a lányok ne lehessenek áldozatok, ám ez a változás azt eredményezi, hogy ő maga lesz azzá. Bár nem hal meg, élete gyökeresen megváltozik, ahogy sok más szereplőnek is.

A harmadik dolog: amikor Satoru visszatér ebbe az időbe a teste ugyan egy tizenegy évesé, ám elméje huszonkilenc éves. Ez pedig egy érdekes és igen reális jelenséget eredményez. Satoru másképp nézi az embereket, tárgyakat és eseményeket. Olyasmit is észre vesz, amit egykor nem. Többek közt azt, hogy Kayót (azt az osztálytársát, aki az egyik áldozat volt) bántalmazza az anyja és aktuális barátja. Továbbá rendszeresen bezárják a lakás mögötti fészerbe. Azon az estén is ott van, amikor elrabolják.

Az anime alapja manga, amit én megvallom, nem olvastam, viszont a  neten utána nézve több helyütt láttam, hogy a két mű eltér. Nem minden fejezetét adaptálták, valamint a vége felé megváltoztattak jeleneteket. Ezen felül az animében sokkal kevésbé érvényesül a nyomozói szál, helyette többet kapunk a hétköznapi (slice of life) jelenetekből.

Ez utóbbiakról írnék még. Ugyan lehet, hogy kevésbé izgalmasak, azonban meg van a maguk jelentősége. Bennük azt követhetjük nyomon, hogy lesznek barátok Kayóval és egy másik lánnyal, aki a sorozatgyilkos áldozata lenne. Gyakorlati szempontból azért teszik, hogy a lányok ne legyenek egyedül, a gyilkosnak ne legyen lehetősége elrabolni őket. Egy más szempontból nézve – főként Kayo számára – ez a barátság a reményt, a menedéket jelenti.

A bántalmazott gyerekek sokszor más közösségben is visszahúzódóak, félénkek, nehezen barátkoznak, könnyen lesznek gúnyolódók céltáblái. Így mindenütt magányosak, szeretetlenek és szenvednek. Kayónak és minden hasonló sorsú gyermeknek rengeteget jelent, ha van egy barátjuk. Ezt remekül bemutatják ezek a jelenetek.

+1: Szép és sokatmondó a két egyedülálló anya karaktere is. Kayo anyja képtelen megbirkózni magányával, ezért inkább egy pocsék pasassal van együtt. Nem tud Kayóról gondoskodni, sok neki ez az egész. Borzalmasan bánik lányával. Ezzel szemben Satoru édesanyját nem látjuk idegesnek vagy feszültnek. Nyugodt, kedves, gondoskodó, holott ő is ugyanúgy egyedül van, egyedül néz szembe minden kihívással. Egyrészt elítéli Kayo anyjának tetteit, másrészről megérti az asszony magányát, nehézségeit.

Összeségében én nagyon szerettem ezt az animét. Csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretik a rejtélyes és elgondolkodtató történeteket.

Boku Dake ga Inai Machi, 2016, alkotó: ? (sajnos nem találtam)