Az éjszaka papnője és a halál istennője
Natsuo Kirino: Joshinki
„Bármit az ellentéte mellé helyezve a különbség egyértelművé teszi mindkettő értékét – és ebben a kölcsönösségben rejlik valódi értelmük.”
Ez a mondat – mondhatni – a regény esszenciája. Azé a regényé, mely egyik személyes kedvencem. Időről időre újra előveszem.
Umihebi szigete apró és gyönyörű, ám – ahogy azt később egy tengerész megjegyzi – ismeretlen mérget rejt. Ez a „méreg” nem a szigeten uralkodó szegénység, hanem a hitviláguk, mely alakítja kicsi társadalmukat.
Umihebi, melynek északi részén léptek először földre az istenek (állítólag), tele van tabukkal és szabályokkal. Ez önmagában még nem annyira meglepő, ezek minden közösségben vannak. Csakhogy ezen szabályok jó része igen kegyetlen.
Ezekkel szembesül a rövid életű Namima. Az ő nagyanyja az Orákulum, a fény papnője, akinek utódja lesz Kamikuu, Namima nővére. Kamikuut hat éves korában elválasztják családjától, hogy magányosan élő nagyanyja mellett készüljön fel hivatására. Namima ezentúl nem beszélhet vele és nem érhet hozzá, mert ő „tisztátalan”, akivel már a falu lakosai is másképp viselkednek, lehetőleg elkerülik. Feladatot is kap, neki kell mindennap ételt vinnie nővérének, valamint az előző napi maradékot a tengerbe dobnia. Nem ehet az ételből, sőt bele sem nézhet a kosárba.
Míg a szigetlakók nagyobbik része rendszerint éhen marad, addig a fontos emberek, mint a leendő papnő, a legfinomabb falatokat kapják. Kamikuu legtöbbször a felét meghagyja az ételnek, mégse eheti meg más. Tabu. Amit Namima megszeg. Először azzal, hogy Mahito kérésére neki adja.
Mahito férfi létére a halász idényben is a szigeten van, mivel családját kiközösítették, amiért anyja nem szült lányt. Ugyanis nekik kellene biztosítani a helyettes papnőket, ám a nő csak fiúkat szül. Köszönhetően a kiközösítés miatti éhezésnek a csecsemők már halva születnek. Az asszony megint terhes, Mahito ezért kéri el számára az ételt.
Közös titkuk összehozza őket, majd később (amikor újabb fiú születik halva) úgy határoznak, ők eszik meg a maradékot, hogy elszökhessenek. Namima éppen közölné szerelmével, hogy terhes, amikor nagyanyja temetésével fenekestül felfordul élete, kiderül, miért is tisztátalan ő.
A szigetnek két papnője van, a fényé és az éjszakáé. Míg előbbit dicsőség övezi, és feladatai közé tartozik az új papnők világra hozása; addig utóbbit alig ismerik, a barlang mellett lakik egyedül, ahová a halottakat temetik és szűznek kell lennie. Ha ez még nem lenne elég, amikor a fény papnője meghal, az éjszaka papnőjének is meg kell halnia, kioltania saját életét. Természetesen fordítva ez nem érvényes. A fény papnője jang, az éjszakáé jin. Egy jang nő első leánya jin, második jang. A jin leány első (lány) gyermeke jang (akárcsak Kamikuu), a második jin (akárcsak Namima).
Megjegyzés I.: Az ellentéteket nem szeretjük, főképp a negatív oldalt. Senki sem szereti, ha valami rossz történik vagy fény derül rá, neki is van rossz oldala, tulajdonsága. Szeretnénk eltörölni a másik oldalt. Azon a triviális problémán túl, hogy mi is a jó és a rossz, akad még elgondolkodtató aspektusa az ellentéteknek. Valóban muszáj jóra és rosszra szétválasztani mindent? Egyáltalán lehetséges? Szükségesek az ellentétek? Léteznek- e? Vagy csupán a mi illúzióink? Ha léteznek, mi lenne, ha nem lennének? Milyen lenne az a világ? Ha csupán illúziók, lehetséges meghaladni őket? Ha megtennénk, az jobb lenne? Talán értelmetlennek tűnő kérdések, mégis úgy gondolom, fontosak és válaszokat várnak.
Namimának tehát az előző generáció halála után az éjszaka papnőjévé kell válnia, ami gyakorlatban azt jelenti, hogy otthona ezután egy kalyiba lesz a holttestekkel teli barlang mellett. A temetés után huszonkilenc napig mindennap ki kell nyitnia a koporsót, hogy megnézze, nem mászkált-e el a halott lelke. Élő embert csupán a temetések idején láthat. Ráadásul Namima bajban van, hiszen állapotos. Szerelmével több törvényt is megsértett.
Végül a huszonkilenc nap leteltével ő és Mahito megszöknek. Hónapokat töltenek a tengeren, ahol megszületik lányuk, Jajoi. Már feltűnik a nagy sziget, Jamato körvonala, amikor egy reggel Mahito megfojtja Namimát.
A lány halála után Jomiba kerül, ahol Izanamit szolgálja. Jomiban bolyonganak azoknak szellemei, akik nem tudták elfogadni halálukat, maradt valami feladatuk vagy haragszanak. Izanami a halál istennője; róla a későbbiekben lesz szó.
A nyughatatlan és dühös Namima szeretné tudni, mi történt lányával. Izanami elárulja, hogy hírnökei szerint Mahito visszatért vele Umihebire. Namima ezután darázs formájában ellátogat a szigetre, ahol azzal szembesül, hogy Mahito csak kihasználta. (Közben eltelt a világban nagyjából tizenöt-húsz év.) Jajoit a húgaként mutatta be, ezzel helyre állítva családja becsületét, így pedig elvehette Kamikuut, már gyermekeik is születtek. Mivel Jajoi a helyettes papnőket állító család sarja, jinként az éjszaka papnője lett, holott a jin Namima első lányaként valójában jang.
Megjegyzés II.: Felmerült bennem a kérdés, vajon mindig az érdekeinket szolgáljuk? Vajon minden változás mögött önös érdekek vannak, akárcsak Mahito esetében? Ténylegesen változást szeretnénk, vagy csupán teszünk egy kitérőt, hogy jobb helyzetbe kerüljünk? És mit gondoljunk Namimáról, aki megszegi a szabályokat, elutasítja őket, mégis felháborodik, amikor lánya sorsa a szabályokkal szemben alakul? Ha a változás mindig érdekek mentén történik, mit gondoljunk történelmünkről? És magáról a változásról? Szerintem azért van olyan változás, ami több, mint puszta önös érdek és kell is, hogy legyen, bár kétségtelenül kevésbé népszerű.
Namima végül haragjában megcsípi Mahitót. Meghal és visszatér Jomiba, ahol nemsokára viszontlátja Mahito szellemét, aki nem emlékszik rá és arra, hogy megfojtotta. Namima ettől csak még dühösebb lesz.
A későbbiekben megtudjuk, hogy Mahito halála után Kamikuu öngyilkos lesz. A sziget északi partjáról veti le magát, súllyal a lábán, hogy ne találják meg testét. Csakhogy egy arra járó hajó legénysége látja, amint leugrik. Bár meghal, a súlyok elszakadnak, testét a tengerészek egyike partra viszi. Ezzel tudtán kívül halálra ítélve Jajoit, akinek a temetésen átadják a mérget, amit hajnalban meg kell innia. A lányt, akinek Kamikuu mindent elmondott édesanyjáról, végül a tengerész elszökteti.
A tengerész (Unasi) nem más, mint Izanami egykori férje immár halandó emberként.
Izanami és Izanagi ( a könyvben Izanaki) a japán mitológia istenpárja, akik megszilárdították a földet és létrehozták a többi istenséget. Izanami súlyosan megég és meghal a tűzisten születésekor. Izanagi elkeseredésében csak későn megy el érte Jomiba, amikor Izanami már evett az ott készült ételből.
Érdekesség I.: Több nép monda-, mítoszvilágában megtalálható ez a motívum, miszerint az, aki evett az alvilágban/holtak világában készült ételből többet nem térhet onnan vissza.
Izanami végül azt mondja Izanaginak, hogy várjon, majd próbáljon meg beszélni az Alvilág istenével. A lényeg, hogy figyelmezteti, ne nézzen rá, ám Izanagi mégis megteszi. Megrémül egykori felesége holttestének látványától. Elmenekül, a megszégyenült Izanami üldözteti. Izanaginak sikerül kijutni, a barlang bejáratához gördít egy hatalmas sziklát, hogy ne tudják követni. Utolsó beszélgetésükben a sértett Izanami megígéri, hogy mindennap ezer emberrel végez. Erre Izanagi közli, hogy akkor ő pedig ezerötszáz gyermeket nemz mindennap.
Ez a történet így a mitológia része. Egy másik szellem meséli el Namimának. Azonban a regényben folytatást is kap, összefonódva Namima és családja történetével.
Érdekesség II.: Amikor ez a bizonyos szellem a világ kezdetéről beszél, azt mondja: „A föld alaktalan masszaként lebegett a tengereken, mint hatalmas pálmaolajfolt, kiszolgáltatva a hullámok kényének kedvének.” Ugyanilyen C.S. Lewisnál Perelandra világa, ahol kisebb-nagyobb szigetek sodródnak a tengeren.
Egyrészről Izanami elsősorban Izanagi feleségeit, szeretőit öli meg. Másrészről Izanaki, aki már jó ideje Jakinahiko néven nemesként él, egy nap szembesül a ténnyel, hogy isten párja elpusztítja feleségeit. A szokásától eltérően ugyanis egyikükhöz visszatér, ám már csak holttestét láthatja. Megérti, hogy Izanami addig nem fejezi be, amíg ő is meg nem hal. Amikor felfedi valódi kilétét és problémáját Unasinak, kísérőjének, annak javaslatára megölik egymást. A kísérlet kissé furcsán, de sikeresen végződik. Jakinahiko, azaz Izanaki Unasi testében tér magához halandóként. Ez hamar kiderül, amikor egy kígyó megmarja és a méreg hat rá. Csupán azért menekül meg, mert a falu gyógyítója levágja bal kezét.
Később – mint már írtam – megmenti Jajoit. Azonban tudja, hogy Izanami a lánnyal is végezni fog, ezért úgy dönt, elmegy hozzá Jomiba, hogy bocsánatot kérjen egykori viselkedéséért. Izanami nem enyhül meg, sőt elfújja Unasi fáklyáját. Unasi/Izanaki jó ideig botorkál Jomiban, végül meghal. Még ez sem elég Izanaminak, tovább folytatja a napi ezer ember megölését. Mert ő már nem a sértett és tragikus sorsú, teremtő istennő, hanem a halál istennője. Úgy is mondhatnánk, beleragadt szerepébe, s az már nem is ideiglenes szerep, inkább személyisége.
Zárásul Namima utolsó jelenetéről ejtenék néhány szót. Namima követi a bolyongó Izanagit, és amikor meghal, átöleli, térdére vonja fejét. Ahogy ott ül, Mahito odamegy, és hátulról átkarolja. Úgy, ahogyan akkor tette, amikor megszületett lányuk.
Ez a jelenet nemcsak példája a regényben felvonuló ellentéteknek, de (egyik) magyarázata ember és isten, Namima és Izanami különbségének. Namima ugyanis sokáig úgy hiszi, megérti Izanami szenvedését, fájdalmát és dühét. Olyannyira, hogy egyszer azt kéri tőle, aznap hadd válassza ki ő azt az ezer embert, ám végül képtelen elpusztítani őket. Holott csupán vizet kellene szétfröcskölnie egy térképre. Lehet, hogy dühében meg tudta sebezni (és ölni) Mahitót, azonban ennél „többre” képtelen. Sőt amikor Mahito megteszi azt a bizonyos gesztust, Namima megenyhül. Míg Izanamit a másik halála sem elégíti ki.
Vajon miért? Namima ember, számára természetes a halál, míg egy istennek nem. Pláne nem egy olyan istennőnek, aki a világ teremtésében vett részt, halálával pedig annak istenévé kell előlépnie. Vagy – ha már az éjszaka papnője és a halál istennője – elpuffogtathatok egy kissé giccses köz(rö)helyt:
Az éj elmúlik, a halál örök.
Natsuo Kirino, Joshinki. A halál istennője, Kelly Kft., Bp., 2011.
