Itt ez a kép, az egyetlen kép, amit telefonról telefonra hurcolok immár több mint másfél évtizede. Az utolsó kép a  nővéremről. Az egyetlen kép róla, amim van. Tényleg az, az emlékezetemben egy sem található, ez állítólag természetes. A nagyszüleim ezt mondták, persze, hogy nem emlékszel rá, hisz kicsi voltál. Akkoriban nem tudtam ezt hova tenni, amikor először felelték ezt. Ugyan ki érti, hogy hét-nyolc évesen már nem kicsi, de ötévesen az volt? Mégis elfogadtam, ha ők mondják, hogy rendben van az, ha egyáltalán nem tudom felidézni nővérem arcát, akkor biztos úgy is van.

Az arca a képen se látszik rendesen, azt már sosem fogom látni, úgy nem, amilyen valójában volt. Amíg ezt a képet meg nem leltem (valamikor kilenc-tíz éves koromban) apa telefonján, amivel annak idején készítettem, addig szentül hittem, nővéremnek kék volt a haja. Nem tudom, miért élt bennem ez a meggyőződés, talán a szeme volt kék.

Egy barátom, az egyetlen abból a városból, ahol születtem, ahol a szüleimmel éltem, aki tudott arról, hogy nekem volt egy nővérem, meg is kérdezte azt, ami bizonyára bennetek is felmerült: miért nem kérdezem meg a szüleimet, miért nem kérek egy képet? Nos, mert egyik nagyobb lehetetlenség mint a másik.

Annak a néhány emléknek, ami a nővérem létezéséből bennem megmaradt, egyike a tény: utálta, ha fotózzák. Ebből könnyen levonható a következtetés: nemigen akad róla fénykép, amit én lőttem, az pedig egyértelműen az ő bosszantására jött létre. Ez már nem egészen az a kép, de erre később térjünk vissza, köze lesz a harmadik emlékemhez.

A második ilyen emlékem, hogy ki nem állhattuk egymást. Nem tudom, miért gondolják azt a szülők oly egyöntetűen, hogy annyira szuper dolog, ha van az embernek testvére, főleg ha még annyira különböznek is, mint mi ketten. Mi közös lett volna bennünk? Ő egy tizenéves lány, én egy páréves fiú (amikor ő tizenhét volt és meghalt, én akkor voltam csak öt), neki én egy nyűg voltam, nekem ő egy unalmas jégkirálynő, aki nem akar velem foglalkozni, nem akar velem kijönni, hogy gördeszkázhassak (abban az évben lett azóta is tartó nagy szerelem nálam a deszkázás). A jégkirálynő mivoltát támasztotta alá a képen is tetten érhető fázóssága, úgy képzeltem, annyira hideg, még magát sem bírja elviselni. Az unalmasságát pedig a kép sosem létezett, csak később odabiggyesztett szellemmacija hivatott képviselni; nővérem, ha épp otthon tartózkodott, mindig a szobájába zárkózott, ahol semmi érdekes nem volt, csak az a sok könyv. A szobába, ami a mai napig mindent ugyanúgy megőrzött, csupán két szereplő hiányozna a képről: a szoba egykor hús-vér lakója, akihez nem sok közöm volt, és a szellemmaci, ami sose létezett, az én kezem munkája, no meg a képszerkesztőé, ami előtt sokszor ültem apu ölében, míg dolgozott, állítólag így szívtam magamba a tudást, előbb, minthogy megtanultam volna olvasni. Még egy emlék: a nővérem szerint ez olyan szánalmas dolog.

Az a szoba szorosan kötődik a másik lehetetlenséghez, ahhoz, hogy feltegyem a kérdést szüleimnek: kék volt a szeme nővéremnek? Halálával egy légüres tér keletkezett, ahol semmi nem mozdult, a szoba nem változott, ahol a hang nem terjedt, bár a szoba továbbra is létezett, a nővéremet nekem nem szabadott szóba hoznom. Ez a légüres tér felfalta őt és mindenütt némán jelenlevővé tette, engem pedig elrejtett, láthatatlanná lettem valamiféleképp. A nagymamám szerint ezért kellett elhozni engem a szüleimtől.

Ez nagyjából egy évvel a nővérem halála után történt, rögtön aznap este, amikor a nagyiék délelőtt meglátogattak. Érkezésükkor, mint akkortájt sok más alkalommal, kint deszkáztam az utcán, és az időnként elhajtó autók mellett is bohóckodtam, próbálkoztam egy-egy mozdulattal. Néhányan ugyan rám szóltak ezért, de nem a szüleim, úgyhogy figyelmen kívül hagytam. Valljuk be: hazardíroztam, remélve, hogy anya vagy apa rám néz, érdekli, miért csinálom. Ezt a nagyapa kérdezte meg, a választ meg se várta, csak megragadta grabancomat és közölte: ne akard kipróbálni, milyen ha elüt az autó! Én inkább arra voltam kíváncsi, mi történt pontosan a nővéremmel, aki mindig olyan komoly volt és aggodalmas, állandóan az óvatossággal jött nekem meg azzal, hogy kinyíratom magam, amikor nagy néha hajlandó volt velem kijönni. Őt hogyan üthette el egy autó?

Választ, magyarázatot a nagyszüleimtől se kaptam, azt évekkel később egy régi újság hasábjain leltem meg a könyvtárban, ahová azokért a könyvekért jártam, amiket a szüleimtől nem kérhettem el a havi egy hétvégi látogatásomkor, hisz azok a nővéremé voltak, amiket a nagyszüleimnek nem említhettem, mert a nővérem halott és nekem a saját életemmel kell foglalkoznom. Az eredeti légüres tér most engem szívott fel és köpött szét, én lettem a minden, miközben sehol se voltam igazán, a nővérem egykori létezése pedig eltöröltetett.

Így én nem lettem én; nem tudtam kitalálni, ki az az én egyáltalán? Ahogy azt se tudtam, ki volt a nővérem, aki már nincs. Ám ez utóbbihoz, úgy hittem, van egy térképem; a könyveiből talán kirakom őt, vagy bennük rejtőzik valahol ő maga, vagy az út leírása hozzá. Ilyesmit persze sose leltem, csak számtalan más életet, melyeket ideig-óráig magamra ölthettem. Ez lett az életem: számtalan élet egyvelege.

https://hu.pinterest.com/pin/457819118376212587/