Az elmúlt évek egyik szenzációja volt az Attack on Titan. Bár – gondolom – többen vagyunk bizalmatlanok a túlsággal fölkapott, hype-olt művekkel, itt valóban egy igazán remek animét kapunk. Némi csalódásra ad okot, hogy a második évad debütálását húzzák-halasztják már jó ideje. (Mivel én a mangákkal hadilábon állok, azaz nem olvasom, most nagyon várom a folytatást, hogy tovább bontakozzon ez a nagyívű történet.)

rövid ismertető: Az emberiség jelenleg egyetlen városban kénytelen  tengetni életét, amelyet hatalmas falak ölelnek körül, hogy kinn tartsák az emberevő óriásokat. Nagyjából száz évig ez működik is, odabent az emberek, kint az óriások. Aztán a békés időszaknak hirtelen vége szakad, amikor a legkülső falnál megjelenik a Kolosszus és simán berúgja azt, illetve a Páncélos óriás, aki a következő falat is leamortizálja egy helyen. Ezzel pedig megnyitják az utat a beáramló éhes óriások hordája előtt. Új korszak veszi ezzel kezdetét, amelyben az emberiség maradéka sehol sincs többé biztonságban, ahol ha tetszik, ha nem muszáj felvenniük a kesztyűt egy hatalmas, javarészt ismeretlen ellenség ellen. Menet közben annyi kiderül, néhány ember képes óriássá változni. Köztük Eren is, aki a klisés „én legyőzök minden gonoszt, bár meglehetősen esetlen vagyok” főhőst alakítja. Ami nagyobb gond, hogy megjelenik az óriásnő is, aki szintén ember, és ezen a vonalon továbbhaladva a Kolosszus és a Páncélos is azok. Ember voltuk s ezzel intelligenciájuk adja meg a magyarázatot arra, miképp is lehetséges, hogy az igen ostoba óriások hada, hogy lehetett képes hirtelen rájönni, a falat be is lehet törni.

Sok minden másra azonban nem kaptunk magyarázatot. Például arra, hogy ezek az óriássá transzformálódó emberek miért taszítanák pusztulásba fajtársaikat, hogy építhettek fel az emberek egy egész várost, hatalmas falakkal, miközben körülöttük hemzsegtek az óriások, vagy arra, hogy az óriások mi a fenének esznek embert, ha elvileg kaja nélkül is elvannak és meg se tudják emészteni az embereket? Válaszok vagy lesznek, vagy nem, annyit tudok, hogy jó néhány dologra fény derült már a mangában. Bárhogy is az életben is vannak értelmetlen dolgok, sőt ha Babits sorait vesszük: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”[1], talán maga az élet is értelmetlen. De ebbe most ne másszunk bele!

A második animénk a Kabaneri of the Iron Fortress, avagy egyszerűbben Kabaneri. Erre a műre többen úgy tekintenek, mint amit a meg nem érkezett Attack on Titan második évada helyett dobtak be. Van olyan is, aki csupán copy-nak tartja az egészet. Nyilván van némi igazsága, hisz sok mindenben egyezik a két anime. Én viszont nem tartom rossznak vagy elhibázottnak, sőt azt sem mondanám, hogy puszta másolatról van szó. Inkább úgy mondanám ugyanarra a dologra esik a fény kissé módosított szögben, és ugyanarról verődik vissza kissé más árnyalatokat felerősítve.

rövid ismertető: Ismételten egy posztapokaliptikus világban találjuk magunkat. Az emberiség több kis városban él, melyeket egy vasútvonal köt össze. Ezen a vonalon kényszerülnek menekülni egy állomás lakói miután a kabanék, a fura, zombiszerű ellenségek betörnek. Ezeknek a lakóknak a menekülését, kalandjait követjük nyomon, valamint kapcsolatukat a két főhőssel. Mumei és Ikoma kettős lények, kabanék és emberek, azaz kabanerik, akiknek különböző módon meg kell küzdeniük Bibával, a Vadászok vezetőjével. Biba egy igen komplex karakter, akiről nehéz megmondani gonosz vagy sem, bár Ikoma egyértelműen előbbiként tekint rá.

A későbbiekben látni fogjuk, mi az amiben eltér ez a mű az Attack on Titantól, itt azért megemlíteném, hogy egészében tekintve valahogy ember közelibb, az optikánk kevesebbet fog be, de az élesebb is, plusz máshova tolódnak a hangsúlyok. Ezek azonban mindenképp csak a mostani helyzetre vonatkoznak, hisz ki tudja, merre visz tovább az óriások útja. Ezen felül elmondható, hogy a Kabaneri első évada befejezettebbnek tűnik, mint az Attack on Titan. Magyarul előbbi már így önmagában is megállja a helyét, holott sok mindent nem tudunk éppúgy, mint az utóbbi esetében, ám itt éppen az eltolódások miatt nem is érezzük ezen információk hiányát. Habár a madarak azt csiripelik, a Kabaneri is kap folytatást.

És akkor vágjunk bele! Mi jelentős található a két animében? Illetőleg mik azok a különbségek, amelyek abszolút létjogosultságot adnak a Kabanerinek is?

Három téma köré építhető fel mindkét mű, de más-más részletét nagyítják fel. Ezek a témák: biztonság vagy szabadság, az eszközök felhasználása és az ellenség kiléte.

1. Biztonság vagy szabadság?

Egy egyetemes és mindig aktuális kérdés, amit a posztapokaliptikus és életveszélyes környezet csak még jobban kiemel. Úgy is mondhatjuk, ekkor lesz belőle igazi létkérdés, amit már nem lehet megkerülni.

Ha Abraham Maslow szükséglet-piramisát nézzük egyértelmű, hogy a biztonság fontosabb, mint a szabadság, ami így konkrétan nincs is feltüntetve:

[2]

Maslow teóriája szerint az alsóbb, primitívebb szükségleteknek kell először teljesülniük s csak utána léphetünk tovább. Bár a szabadság nem szerepel itt, ha bele kellene helyeznünk, azt mindenképp a legfölső önmegvalósítás kategóriába tenném. Ez megmagyarázza jelen napjainkban is miért keressük, választjuk inkább a biztonságot. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a szabadság sok bizonytalansággal jár, ami csak még jobban a biztonság felé billenti a mérleget.

De akkor miért van, hogy Eren már a kezdet kezdetén is hiányolja a szabadságot, megveti a biztonságos bezártságot? Hogy Biba inkább rászabadítja a kabanékat a biztonságos állomásokra? (Utóbbi azért összetettebb és kevésbé egysíkú.)

A kulcs Maslow elméletének kritikája. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy vannak egyének, akiket úgy motivál egy magasabb szintű szükséglet, hogy az alatta lévő, elvileg elsődleges szükségletek csak részben elégülnek ki.

Erre jó példa az Attack on Titan egy másik jelenete, amelyben azok a kadétok is a veszélyes csapatot választják, akik megtehetnék, hogy a biztonságos városi rendőrségnél helyezkedjenek el.

Az Attack on Titan világában érdekes módon összeér, egybefonódik a biztonság és szabadság. Mivel megszűnik addigi biztonságuk illúziója kénytelenek a külvilág, a szabadság irányába mozdulni. Hasonló a helyzet a Kabaneriben is. Bár különböznek abban, hogy nem egyetlen városba vannak bezárva, hanem folyamatosan menekülnek. Csakhogy az örökös menekülés nem vezet sehova. Biztonságos hely pedig többé nem akad, utolsó mentsvárukat, a főállomást is elpusztítja Biba, ezzel rákényszerítve őket, hogy új megoldás felé nézzenek. Kénytelenek legyenek megvalósítani Ikoma Mumeinek tett ígéretét, miszerint újra rizst ehet. Ez azt jelképezi, hogy eltüntetik a kabanékat. Persze kérdéses, hogy mennyiben szabadság valójában amikor ilyen kényszerek miatt mozdulunk meg és kezdünk el vágyni rá. Lehetséges, hogy csupán szebb névvel illetjük a legjobb megoldást a túlélés érdekében, ami viszont a legelemibb szükségletünk?

A Kabaneriben a kabanék és a köztük és az emberek közt feszülő ellentét, melyet csupán előbbiek kiirtásával lehet teljesen feloldani, mindössze egy külső héj, amely alatt a magot az emberi konfliktusok adják. Épp ezért adott nekünk egy másik biztonság/szabadság kérdés is. Biba kérdése és válasza, aki úgy gondolja, nem a kabanék az igazi korlátozók, akik megfosztanak minket a szabadságtól, azok a hatalmon lévők, egész pontosan a sógun, aki életeket is hajlandó beáldozni, hogy fenntartsa ezt a neki kedvező, bezárt, kabanékkal körülvett állapotot. Bár kétségkívül van igazsága, sajnos elrontja az eszközválasztása, a személyes motivációja és tetteinek eredménye. A motivációja lényegében személyes bosszú apján, aki cserbenhagyta a csatatéren őt és egységét. Tetteinek eredménye teljes pusztulás, ráadásul igencsak ironikus, hogy a hatalom megszerzése mennyire hasonlatossá is teszi apjához. (Aki nem mellesleg nem tanulta meg azt az alapigazságot, hogy sosem szórakozunk a katonáinkkal. A katonaság minden önkényuralmi rendszer legfontosabb eleme, támogató és védelmező, de megbuktatni is épp az ő segítségükkel lehet legjobban. Márpedig ha az úr ellenük fordul, annak ez lesz az eredménye. És az is jellemző, hogy az ilyen hatalombuktatás után bezony nem a legjobb idők következnek, sőt hamar ugyanott találhatja magát az állam, ahonnan elkezdte. )

2. Az eszközök felhasználása

A jó öreg cél szentesíti az eszközt problémája. Untig eleget hallottuk már és mégis folyamatosan előkerül. Az Attack on Titanban elsősorban a körül járkálunk, hogy vajon kell-e az embereknek óriássá válni? Pontosabban megengedhető-e, helyes-e, ha ezeket a szörnyetegeket úgy győzik le, hogy emberségüket feladva maguk is ilyenekké válnak? Habár látjuk, hogy Erennek problémát okoz kontrollálni magát óriásként, rá is támad ember társára, szerintem ez még nem teszi helytelenné ezt a megoldást. Egyrészt képes megtanulni, hogy fegyelmezze magát. Másrészt emberekként nem lenne esélyük a győzelemre, főleg, hogy ott vannak az intelligens, szintén emberekből lett óriások a máik oldalon, akik pontosan ismerik a katonák módszereit, felszereléseit és képességeit. Egyébként is azon a véleményen vagyok, hogy erre a híres problémára nincs egyetlen, bármikor alkalmazható válasz, mert a válasz függ a céltól, az eszköztől és a szituációtól, mely befolyásolja lehetőségeinket.

Aggasztóbb , kegyetlenebb és abszolút embertelen egy másik eszköz, amit ebben az animében láthatunk, és ami fölött könnyen elsiklunk. A jelenet, amikor a külső fal leomlása után, mivel nincs elég élelem a menekülteknek, jórészüket ráveszik, hogy a katonák egy csoportjával megpróbálják felderíteni és visszavenni a külső városrészt. Ez lényegében egy öngyilkos küldetés, melynek igazi célja a népesség csökkentése.

Ez egy olyan probléma, amivel az emberiségnek ma is szembe kell(ene) néznie. Tetszik, nem tetszik, sokan vagyunk és ahhoz, hogy a bolygónk s a magunk szempontjából is élhetőbb életünk legyen csökkeni kell a népességnek. Ennek egyetlen értelmes és emberséges megoldása, ahogy Aldous Huxley Szigetének szereplője mondja, a születésszabályozás, különben a természet intézi el a felesleget éhínséggel, járvánnyal vagy háborúval. (Mára leginkább az utolsó a legvalószínűbb opció és bizonyos embereknek még jövedelmező is.) Sajnos azonban a születésszabályozáshoz a világ minden táján meg kellene változnia az embereknek, ugyanis a könyvben szereplő szabályozás az emberek belátásán és nem kényszeren alapul, amihez az állam az oktatással és az ingyenes (az adókból fizetik) fogamzásgátlással járul hozzá.

A Kabanerivel kapcsolatban már az előzőekben lelőttem a poént. Vegyük alapul az általam felhozott változókat! Cél: Biba igazi célja inkább a bosszú és a hatalomszerzés. Már ez elhibázott. Eszköz: rászabadítani ártatlanok ezreire a kabanékat. Egyértelműen hibás. Szituáció és lehetőségek: Hmmm, ha már mindenképp szeretnénk e célt e posztapokaliptikus körülmények közt elérni, akkor is el lehetett volna ezt intézni, hogy úgy mondjam, emberi berkeken belül. Akár csak szimplán egy atyagyilkossággal, még az is jobb lett volna. És akkor talán még el is hittem volna, hogy valódi és embereket szolgáló változást szeretett volna Biba, ami a valódi történéseket figyelembe véve már nehezen hihető. Bármit is akart elérni Biba, végül saját érzelmei és kegyetlen fantazmagórája őt és a többieket is pusztulásba taszították. Egyetlen idézőjeles érdeme talán az, hogy ezzel a valódi szabadság megszerzésének irányába rugdosta Ikomáék csoportját, valamint még inkább összekovácsolta őket.

Ebben az animében – az Attack on Titannal ellentétben – nem merül fel annak a kérdése helyes-e a kabanék ellen ilyen hibrid lényekkel harcolni, mint a kabanerik. Ikoma és Mumei problémája inkább a bizalom megszerzése lesz, illetve az, hogyan sikerül a közösség részévé válniuk. (Megjegyzem, Ikoma és Mumei számomra jobb karakterek, mint Eren és Mikasa, persze ez már ízlések és arcul csapások kategória.) 

3. Az ellenség kiléte

Itt sok új információt már nem tudok mondani. Az eddigiekből már láthattuk, hogy szörnyek ide vagy oda (nyilván ők se puszipajtások), de az igazi ellenség mindig az emberek közül kerül ki. Ezt az Attack on Titanban inkább csak sejtjük, hisz elég kevés tény ismeretes még.

A legkevésbé sem hízelgő, ám őszinte képet festi rólunk. Elemi, zsigeri tulajdonságunk, hogy (a kivételektől eltekintve) bármiről is legyen szó mindig széthúzunk, mindig különböző csoportokban, oldalakon, klikkekben stb. vagyunk. És akkor jön a csoportok meglehetőst primitív (ezerbocs nem tudok mást mondani) pszichológiája, ahol a mi-t kell védeni, az értékeinket felnagyítani, a másokét ledegradálni. Jönnek a konfliktusok, amiről már annyian annyit tépték a szájukat, hogy illene már tudnunk kezelni és mégse, még akkor sem, ha ezzel írjuk alá a halálos ítéletünket; és bizony a valóságban nem a jó győzedelmeskedik mindig, már csak azért sem, mert nincs tisztán ilyen. Míg mondjuk az Attack on Titanban egyértelmű a két oldal, addig a Kabaneriben Biba és az apja csoportja közti konfliktus már nagyon is emberi, azaz mindkettő jó is, rossz is.

Attack on Titan/Shingeki no Kyojin, 2013, alkotó: Hajime Isayama (manga), Tetsurō Araki (anime, rendező).

Kabaneri of the Iron Fortress/Koutetsujou no Kabaneri, 2016, alkotó: Tetsurō Araki (rendező), Ichirō Ōkouchi (író), Haruhiko Mikimoto (karakterdizájn).

[1] Babits Mihály, Esti kérdés.

[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Maslow-piramis