És a világ fordult egyet…
Marina & Szergej Gyacsenko: Alexandra és a teremtés növendékei
„Szaskát valami kisodorta, kiseperte a megszokott világból valami irreálisba. Ha hihet a könyveknek, ez megesik olykor az emberekkel, nem is túl ritkán.”
Alexandra Szamohina, azaz Szaska egy egyszerű tinédzser lány a végzős éve előtt. Élvezi a nyaralást a tengerparton, amikor megjelenik egy ismeretlen férfi sötét napszemüvegben. A hátborzongató jelenség csak nem akar eltűnni a lány önfeledt napjaiból. Bár elutasítja azzal, hogy ez csak álom, nem szabadulhat tőle, mert elkezd újra és újra ugyanaz a nap ismétlődni, és a fickó is folyamatosan felbukkan. Így végül kénytelen végighallgatni és teljesíteni a rá kiszabott feladatot, miszerint minden hajnal négykor ússzon ki meztelenül a bójához és érintse meg. Miután ezt először megteszi az idő újból továbbhalad, ő pedig különös érméket hány minden alkalom után.
Egyik reggel elalszik, mire anyja románca véget ér, a férfi szívinfarktust kap, és bár nagy baj nem lesz, kiderül, a férfi nős. Szaska elkezd igazán félni, valójában nem lehet benne biztos, hogy ez amiatt történt, mert nem teljesítette a feladatot, de ezek után ugyan ki merne kockáztatni?
Hazautazásukat követően a férfi ismét felbukkan. Kéri az érméket, valamint új feladattal bízza meg Szaskát, hajnal ötkor ki kell mennie a parkba futni, néhány kört, igyon vizet előtte, mert futás után a bokrokba kell pisilnie, illetve tovább gyűjtögetnie a furcsa érméket. A lány engedelmesen követi az utasításokat, ám egy téli reggelen elcsúszik a jégen s karját töri. A büntetéstől való félelmében ennek ellenére másnap hajnalban is kimegy a parkba, ahol a férfi már várja, közli vele, hogy abbahagyhatja feladatát.
Legközelebb amikor feltűnik, Szaska már végzett a középiskolában. Az egyetemre vonatkozó tervei meghiúsulnak, a férfi azt akarja, hogy Torpa város Különleges Technológiák főiskolájára menjen. A lány tudja, oda kell mennie.
A főiskola igen furcsa, fogalmuk sincs valójában mit tanulnak. Értelmezhetetlen szöveggyűjteményt kell olvasniuk, olyan feladatokat megoldani, amiknek (látszólag) semmi értelme, ráadásul borzasztó nehezek.
A regény további részében Szaska egyetemi éveit és változását követjük nyomon egészen a harmadik év első félévének végéig, a rettegett átirányító vizsgáig, amiről mit se tudnak, sem arról, mi vár rájuk utána.
„Az a világ, ahogyan maguk látják, nem létezik. Az, amilyennek képzelik, még nyomokban sem létezik. Némely dolgokat szemmel láthatónak tartanak, de azok egyszerűen nem léteznek.”
Nem elég, hogy életük – akaratukon kívül – ilyen bizarr fordulatot vett, minden más biztonságérzetet is elvesznek tőlük. A világ sem az, aminek ismerték, azonban ahhoz, hogy ez valóban tudatosuljon bennük, idő kell és sok munka. Még több, hogy ráébredjenek, mi akkor valójában világ:
„Szöveg az egész világ […] És szó benne minden férfi és nő…”
mi a többi ember:
„Elöljárók, kötőszavak, indulatszavak… mocskos káromkodások […] Minden emberen ott van egy szó árnyéka, de csak az anyagi világ szövetébe teljes egészében, pontosan beépült szó képes visszatérni forrásaihoz, a halvány kivetüléstől eljutni az eredetijéhez.”
Utóbbiak lennének ők, akik:
„Idővel, a tanulási folyamat során kibújnak emberi bőrükből, és szóvá válnak, a Beszéd eszközeivé, csontokká és ízületekké a születendő szövegben, amelyet valóságnak neveznek.”
Szavakká lesznek, melyek:
„nem ismerik a félelmet, sem a halált. A Szavak szabadok, és csak a Beszédnek rendelik alá magukat. A Beszéd pedig – Szaska tudta! – a harmónia középpontja.”
Odáig viszont hosszú és gyötrelmes út vezet, a fejlődés, mely szépen és egyszerűen hangzik, mégsem az, és amelynek során meg kell küzdeniük (többek közt) a változástól való félelemmel. Át kell lépni a saját belső határvonalukat, ami olykor igencsak nehéz s van, hogy csak toporognak előtte sokáig. Aztán van olyan, hogy a szintlépés hirtelen következik be, akár egyfajta megvilágosodás. Szaska kifejezetten hajlamos az ilyen ugrásokra, ráadásképp ő ilyenkor több szintet is ugrik, ami viszont számtalanszor sodorja bajba:
„Veszedelmesen gyorsan nősz. Nősz, mint fogalom. Potenciális erőd darabokra szaggat téged… És mivel nem vagy felnőtt ember, a saját, még emberi konfliktusaid csak súlyosabbá teszik a problémát.”
Az idézetben megjelenő második fontos momentum: a köztes állapot. Amikor a régit még nem hagytuk oda egészen, de már megjelent az újból valami. Jelen esetben ez rengeteg különböző dologgal jár együtt. Először átalakul a külvilág, egészen pontosan annak érzékelése, állandóan változik, ami eddig szilárd volt. Ugyanaz a távolság most hol hosszabb, hol rövidebb, az ajtótokok minduntalan elcsúszkálnak. Később Szaska emberi teste alakul át egyre nagyobb s nagyobb mértékben. Az elméje is egyre újabb struktúrákat épít fel.
A változás pontjait mutatja még a regényben háromszor megjelenő időhurok is. Az első, ami negatív, amikor Szaska visszautasítása miatt kerül bele (ezt már említettem). A második, amikor a lány elakad a fejlődésben, képtelen a továbblépésre, ezért tanárai és mentora létrehozzák neki, hogy legyen esélye megoldani feladatát. Harmadszorra a hurkot Szaska hozza létre és szünteti meg (igaz segítséggel), amikor sikerült elérnie a célt, hogy egy alsóbb évfolyamos vizsgáján segítsen. (Addig-addig változtat a vizsga előtt, míg a fiú úgy jön ki, hogy sikerült.)
Nehéz lenne mindent felsorolni a változásról, ami a mű középpontja, ám még egy dologról mindenképp szeretnék említést tenni. A tény, hogy mint egyének változunk hatással van kapcsolatainkra is. Ennek bonyolultságát mutatja be Szaska és édesanyja kapcsolatának változása az évek során. Az elején kapcsolatuk nagyon szoros, Szaska még jóformán gyerek, anyja pedig egyedülálló, akinek mindene a lánya. Aztán elkezdenek elsodródni egymástól. Szaska életében megjelenik mentora, kényszerpályára állítja őt, mely egy messzi városba és egy másik valóságba viszi. Anyja pedig összeköltözik a nyaralás alatt megismert férfivel (aki időközben elvált). Összeházasodnak és közös gyermekük is születik. Végül ez a távolság csökken. Anyja újra Szaska felé fordul, azonban tapasztalnia kell, hogy lánya megváltozott, így az ő kapcsolatuk sem a régi mederbe tér vissza, hanem új irányt vesz. E változások pedig többször konfliktust generálnak, melyeket sikerül leküzdeniük.
Elmondható, amit bizonyára ti is észrevettetek, hogy a mű az egyik legnehezebb változást boncolgatja, a felnőtté válást, a másik életszakaszba lépést.
Láthattuk, hogy Szaska életének fordulatai inkább sorsszerűek, a végzetét követi, ha úgy tetszik, és nem szabadon szab irányt neki. Valóban így van? Az ő szemszögéből igen, mivel nem mer megtagadni semmit, nem mer más irányba indulni. Fél (a szeretteit félti, akinek valami baja eshet), mentora ezt az erős érzelmet használja fel arra, hogy a kívánt irányba lökdösse. Más szemszögből nézve Szaska egyszerűen hagyja magát, holott tehetne másként. A félelem néha hasznos is lehet, de ha hagyjuk, hogy teljesen eluraljon minket, akkor megbénít és kiszolgáltat.
Az átirányító vizsga előtti estén mentora teljes szabadsággal ruházza fel a lányt, és felajánlja, hogy ne menjen el vizsgázni, abban az esetben visszakerül arra a nyárra, amikor megismerkedtek, nem fog megjelenni, élheti az életét, ahogy akarja. Gondolom, felvetődik többekben a kérdés, hogy miért nem akkor kapott jogot a választásra? Nem hinném, hogy igazságtalan volt ez. Pontosan azért, mert hajlamosak vagyunk a változástól félni (ki jobban, ki kevésbé), akár annyira is, hogy anélkül utasítunk el valami mást, hogy megismerkedtünk volna vele. Szaska megismerhette, milyen ez az élet, mivé válhat, mi rejlik benne és ekkor dönthetett a dologról. (Persze a való életben nem kapjuk vissza az erre fordított időnk, ennek dacára sem tanácsos viszont minden tájékozódás nélkül elutasítani valamit.)
Szaska elmegy a vizsgára, ahol kiderül róla:
„Nem egyszerűen felszólító módú ige vagy. Te Jelszó vagy, kulcsszó, amely új információs struktúrát nyit meg.”
Kezdetben volt az Ige… A teremtés kezdete. A lány egy új világ alapja lesz, ám épp ezért, valamint személyisége miatt habozik elhangozni:
„Mert számomra a szeretet azt jelenti, hogy félelem. […] Ha elhangzom, a félelem is elhangzik bennem. […] És mindazt a szeretetet, amelyet hordozok, örökre megmérgezi a félelem.”
„Ne félj!” – hangzik el végül. Ezzel nemcsak egy másik struktúra alapját rakja le, de totális győzelmet arat megújult személye a régi fölött, aki annyira félt. A változás befejeződött. Egyelőre, hisz életünk során többször is változás vár ránk, amibe vagy belevetjük magunk, vagy nem. Előbbi esetben lehet, hogy nem nyerünk, utóbbiban egészen biztos, hogy veszítünk.
Marina & Szergej Gyacsenko, Alexandra és a teremtés növendékei, Metropolis Media, 2009.
