Tünékeny tündérélet

keresed, de nem leled fényed. –

Hamis az a fény, melyet elérni vágysz.

Szürke tündérek hada lepte el a folyón átívelő hidat egy éjjel. A gyanútlan járókelő úgy vélhette, a tíz csapás egyikét éli át. Sáskarajnak rémlettek első pillantásra. Szárnyaik gyors, ideges csapkodása elnyomott minden más hangot. A számtalan apró, színtelen alaktól alig-alig lehetett mást látni. Mohón igyekeztek a magasba, elérni a lámpák meleg sárga négyszögét.

Önzőségük nem ismert határt, ha egy társuk útjukban volt, hát farba rúgták, fejbe kólintották. Szegény pára zuhanásba kezdett, aztán vagy idejében magához tért és újra felfelé furakodott, vagy nem és az aszfalton végezte összetörve.

Semmi más nem létezett számukra csak az a csábító fény. Nem látták alattuk a folyót, köröttük a tájat, fölöttük a tusfekete eget és az ott várakozó, szelídebb fénypontokat. Nem hallották, mit mormol a folyó, a víz locskolását, ahogy a hídlábbal találkozik. Sem a csillagok halk hívását, az égi szféra gyönyörű zenéjét.

Bármit is vártak a csábos fénytől, ugyanúgy végezték. Megégtek, s aléltan zuhantak alá. Hamarosan tündértetemek szőnyege fedte az utat. Az arra haladó autók kereke még el is taposta őket.

A csillagok dalra fakadnak,

porhüvelyek ropognak. –

Az istenek is megsiratják az illúzióban vergődőt.

Egy sokkal magasabbra emelkedő tündér szomorúan figyelte társait. Hiába szólongatta őket, hiába integetett nekik, rá se hederítettek. Így végül elindult a gyémántot síró csillagok felé. Eltöltötte őt a csodás gyászdal. A zongora kétféle dallama, a monoton zsolozsma és az őt hívó, feltörekvő ív. A halk fuvola kíséret és a pánsíp. A csillagok kórusa. Egyszerre szóltak hozzá és gyászolták a többit.