Van valahol egy eldugott kis falu, ennek szélén, az erdő bejáratánál lakik a Tavasz hercegnője. Bájos, fiatal tündér.

Amikor az új kezdetet jelző első napsugár megcirógatja békés arcát, halk, átható hangon énekelni kezd. Édes dalára rögvest előszaladnak a koboldkölykök és dobolnak hozzá. Néhány erdő szellem más hangszereken kíséri, alig-alig halhatóan. Elősereglik egy csomó manó- és tündérgyermek is. Kórusuk túl zeng mindent, a hercegnő el is hallgat. A hangos ősi nyelv elűzi a tél maradékát, felenged a föld, elolvad a patakot övező jég.

Amikor ez megtörténik, a kórus elnémul, a hercegnő fuvoláján játszik, hogy előcsalogassa az eddig bujkáló élet csíráit. A kipattanó, előtörő rügyek és hajtások növekedésnek indulnak, az újra felhangzó kórus éneke biztatja őket, majd újra elhalkul.

A hercegnő halk énekére minden virágzásnak indul. Milliónyi színpompás virág tárja ki szirmait, amikor a magányos, lágy női hangot a zengő, erőteljes gyerek ének váltja fel.

Ezután útnak indulnak, hogy az erdő minden szegletébe elhozzák a tavaszt. A kórus most már folyamatosan fújja a magáét. A menetet vezető hercegnő olykor-olykor közbe énekel egy-egy szó erejéig, mintha csak beszélgetnének. És ez így megy, mígnem hangjuk elhal a távolban.