Van egy szoba valahol a lelkedben. Egyetlen zongora áll benne, amelynél egy halványan derengő szellem ül. Kintről nem láthatsz be, de ő mindent lát, ami kívül van. Érzelmeid kavargását figyeli. Fájdalommal és örömmel táplálkozik. Belélegzi és magába fogadja mindet. Majd ujjain keresztül lejátssza egy dallamban, ajkai szavakat formálva énekbe öntik.

Amikor már eltelt, feláll és kimegy a szobából. Egy üres társa máris folytatja a dallamot és az éneket, mely most búcsúztató is egyben.

Odakint elődje határozott léptekkel tör előre, míg nem a szemeden keresztül könnyként szivárog elő testedből. Végiggördül arcodon, majd lehull a ruhádra, másnak a ruhájára, bőrére vagy a padlóra.

A szétfröccsent könnyből apró tündérként születik meg. Kecses alakján hófehér ruha, áttetsző szárnyain megcsillan a napfény és néhol szivárvány mintát rajzol bele. Még mielőtt elmenne, köszönetet mond.

A lelked mélyén pedig a szellem elmosolyodik játék közben.