Egykor olyan volt, mint a falu többi lakója, legalábbis ők azt hitték. Elvégre mi más lehetne? Ez az élet rendje.

Mind tündérek voltak, ám kopott szürke szárnyaikat sose használták. Nem volt rá szükség, jól el voltak ők a földön. Atyáik, nagyatyáik, dédatyáik, ükatyáik is így éltek. Szokásuk szerint azoknak a rossz útra tévedt gyerkőcöknek, akik repüléssel kísérleteztek, nagy nyilvánosság előtt levágták a szárnyait. A leckéből okulva eztán – hiába nőttek vissza szárnyaik – többé nem is gondoltak a repülésre.

Akkor kezdődött az egész, amikor ez a lány is megkapta méltó büntetését. Többé senkihez se szólt, senkire sem nézett rá. Bármerre is járt, egy furcsa dallam kísérte örökké, és ujjai úgy mozogtak, mintha csak ő játszana a zongorán. Nem volt igazi dal, inkább egy szomorú mantra. A hideg kirázott mindenkit, aki meghallotta, úgy hangzott, akár egy elsuttogott átok.

Félelmüket csak tetézte, hogy a lány szárnyai növekedésnek indultak, egyre nagyobbak, egyre színpompásabbak lettek. Amikor pedig újból le akarták nyesni, az olló az őt tartó kézbe vágott.

Jobb híján kiközösítették, igyekeztek úgy tenni, mintha ott se lenne. Ha egy-egy gyerek vagy fiatal rákérdezett, ki az a lány, aki minden éjjel a közeli fák ágain pihen, aki minden reggel elhagyja a falut és egy zongora hangja lengi körül, ők hallgattak vagy démonnak nevezték. Mégis akadt néhány lurkó, aki nem elégedett meg a válasszal és követni kezdte ezt a furcsa teremtményt.

A lány, mint minden reggelen most is elment a völgy széléig, oda, ahol magas sziklafal állta útját a vándornak. Csak állt és nézett felfelé, tekintete újra és újra végigsiklott a hatalmas szürke tömegen, fel egészen az ég kékjéig, majd vissza.

- Mit csinálsz itt? – kérdezte a legbátrabb gyerek.

A lány megfordult és kissé félrebillentett fejjel pislogott rá egy darabig. Latolgatta, válaszoljon- e vagy sem.

- Várok – mondta végül és visszafordult a fal felé.

- Mire? – érkezett az újabb kérdés.

- Hogy elérkezzen az idő.