A kérdés fejbe vágta. Pedig már kezdett megbékélni a helyzettel. Jó, ez így nem igaz. Erre a napra próbált úgy tenni, mintha így lenne. Ez a nap most a lányáé, aki két perce még boldogan rohant előre, amint kiléptek a mozi teremből. Hosszú, hullámos, sötétszőke fürtjei csak úgy lobogtak utána. Az egyik szereplőt utánozta a rajzfilmből. Aztán hirtelen elfogyott a lendülete, megállt, felé fordult. Ajkáról eltűnt a mosoly, szeméből a nevetés. Hatalmas, kerek szemeit lesütötte, amint feltette a kérdést.

A kérdés fejbe vágta. Lapát volt a múlt kezében, mely könyörtelenül lecsapott. A jelen díszlete szertefoszlott. A neonban fürdő pláza falai leomlottak. Újra öt éves volt, annyi, mint a lánya most. Ez az ötéves kisfiú hősiesen cipelte az óriási zacskót. Édesanyja hiába kérte, vigyék ketten. Ő nemet intett, mert már ő a férfi a családban. Persze, ezt csak gondolta. Nem akarta, hogy anyja megint szomorú legyen. Csak titokban sírt, de ő látta, amikor éjjel nem tudott elaludni és kilopózott megnézni, mi ez az elfojtott hüppögés.

Addig-addig küzdött hatalmas súlyával, míg nem hirtelen orra bukott egy kisebb kőre lépve. Ahogy elesett, minden elhatározása ellenére visszaváltozott egy kicsi fiúvá, aki bizony sírni kezd, mert fáj, akinek szüksége van az édesanyjára. És Anya ott volt, letörölte könnyeit, megölelte és megnyugtatta. Ő pedig egy csapásra megfeledkezett elhatározásáról és kibökte, ami eddig is benne motoszkált.

- Anya! Azt mondtad…

Az anyja arca ekkor átváltozott, már a nejét látta. Igen, ő is ezt mondta. Egy este komoran ránézett és közölte. Pontosan ugyanúgy mondta. Talán ez valami közös női szótárban szereplő kifejezés lehet.

- Eltűnt a szerelem – hallja a felesége hangját. Arca teljesen komoly, kijelentése bírósági ítélet.

- Anya! Azt mondtad, apa azért ment el, mert eltűnt a szerelem.

Apja igazából csak lelépett egy másik nővel, majdhogynem szó nélkül, megbánás nélkül. Ennyit azért még ő is meg tudott állapítani, abból a néhány találkozásból is, amikor apja kegyeskedett időt szánni rá.

- Anya! Azt mondtad, apa azért ment el, mert eltűnt a szerelem. De hová tűnik el a szerelem?

Az utolsó mondat már nemcsak gyerekkori önmaga, de lánya hangján is szólt. Újra az ő arcát látta, kissé ovális, kissé szomorkás arcát. Sötétzöld szemeit, melyek várakozón tekintettek fel rá. A válasz késett.

Gombóc tolult torkába. Vajon az anyja is ezt érezhette?

Szerette volna kiönteni haragját, megbántottságát, csalódottságát lelkének üstjéből. Szeretett volna ő is vágni egyet s a lányt az anyjához irányítani, mondja csak el az igazságot, küszködjön ő. Nem tette meg, hisz ez nem a lányára tartozik, nem akarta őt bántani, ám nem tudta, mit feleljen.

Az ő anyja akkor nem válaszolt, inkább elterelte a figyelmét valami másra. Most értette meg igazán, miért, mégse akarta ugyanezt tenni.

Leguggolt, megfogta lánya apró, puha kezét és mesélni kezdett.

- Tudod, a szerelem egy szép tündér, aki néha eltűnik. Elutazik máshová. Van, hogy csak rövid időre és vissza tudjuk őt hívni, meg tudjuk találni. De olyan is van, hogy nagyon messzire megy, ahol már nem találhatunk rá. Mi ketten, anyukáddal már hiába kerestük.

- És ha én megtalálnám nektek?

- Sajnálom, kicsim. Mindenki csak az ő tündérét találhatja meg, azt, akit hozzá és párjához teremtettek.

A lány elégedetlen volt e felállással, durcásan megjegyezte:

- Buta egy tündér, hogy nem akar visszajönni hozzátok! Én sose fogom elengedni az enyémet.

- Akkor még inkább el akar majd szökni és egyébként se szabad bántanod.

A lány arca megváltozott. Kissé félrebillentett fejjel, kérdőn nézte apját.

- Mondd csak, te szeretnéd, ha mindig bezárva élnél egy helyen?

A kislány elgondolkodott, majd hevesen megrázta a fejét.

- Na, látod! A tündérnek is szüksége van a szabadságra. Te pedig annyit tehetsz, hogy visszavárod, s ha megérzed, hogy bajba került, a segítségére sietsz.

 Komoly, nagy bólintás volt a válasz s szinte rögtön követte a kérdés:

- Ehetek egy fagyit?