Egy nagyszerű regény, amely pellengére állítja az emberiséget, melyből paradox módon nagyon is hiányzik az emberség.

Röviden a történet arról szól, hogy egy tudós és csapata megtanít két delfint angolul beszélni, ám ezt a csodálatos eredményt aztán a szponzor (azaz a kormány) pusztításra, aljas szándékai elérésére használja fel.

Számos témát érint a regény, amely igen fontos, elgondolkodtató és aktuális a mai napig. Ezeket szeretném ismertetni. Hozzátenném, e témák két nagy csoportba oszthatók.

Tudós/tudomány és politika

Ha jól emlékszem, már előkerült itt a blogon a tudomány és művészet támogatásának és kihasználásának problémája. Most ismét találkozhatunk vele. Súlyos problémáról van szó, ami tönkreteszi és gúzsba köti azt, ami (szerintem) jó az emberben. Mindkét dologhoz pénz kell, ám sokszor az, aki a támogatást adja, felhatalmazva érzi magát arra, hogy teljes irányítása alá vonja a tudóst/művészt. Mintha úgy gondolnák, a pénzükkel nem segítenek, hanem megvásárolják azt, amit a másik ember felfedez vagy létrehoz. Már pedig ez így nem helyes, sőt elég sokszor láttuk már (a könyvben is így van) a hatalom elferdíti és saját önző, pusztító céljaihoz használja fel azt, amit más megalkotott.

A másik idetartozó téma szintén igencsak fajsúlyos. A tudós/művész mennyire ártsa bele magát a politikába, közügyekbe? A regény professzora, Sevilla eleinte elzárkózik és csak a tudománynak, a munkájának él, míg később ráébred, igenis síkra kell szállnia a hatalmat képviselők ellen, azok ellen, akik az ő eredményeit arra használták, hogy felrobbantsák saját hajójukat és ezzel együtt kiirtsanak egy kínai falut.

Egy másik kontextusban ugyanez a téma, kérdés: Talán tanulmányainkból még emlékezhetünk is rá, hogy Kosztolányinak és Babitsnak volt erről egy vitája. Kosztolányi a l’art pour l’art elvét vallotta, azaz művészet a művészetért, nincs másnak helye. Vele ellentétben Babits az első világháborúban és utána nem tudott többé osztozni e nézeten, szerinte igenis kötelessége az alkotónak állást foglalni, felszólalni ügyekben, valamiféle üzenetet átadni.

Igazságot tenni nem fogok, de a kérdés kétségtelenül fontos és érdekes. Valóban van ilyen felelőssége egy tudósnak vagy művésznek? Biztos, hogy választani kell a kettő közül? (Az egyénnek, aki alkot, kutat nyilván.) Nem lehetséges, hogy jó az úgy, ha ez is, az is van?

Ugyanakkor érdemes rá figyelni, a regénybeli szituáció nemcsak erről szól, itt valaki más használta fel Sevilla eredményeit politikai célokra. Belerángatták, hisz ki akarná, hogy eredményeit olyasmihez használják eszközként, mint a gyilkosság és egy háború kiprovokálása? És itt előkerül egy újabb kérdés: mennyiben felelős a tudós/művész/gondolkodó abban, hogy mire használják fel eredményeit, alkotását?

Ember és állat kapcsolata

Gondolom, mondanom se kell, Sevilla és csapata családtagként tekint a két delfinre. Persze ezt a témát nem is ezért említem. Sokkal érdekesebbek a nagy közönség reakciói miután nyilvánosságra hozzák az eredményeket és a két delfint is megmutatják. Egyrészről egész extrém rajongás a jellemző. Másrészről kapunk a tipikus nagyon buta, nagyon primitív emberekből is, akik nem örülnek e fejleménynek, mert a halnak (!) a tányéromon a helye és különben is úgy járunk velük, mint a négerekkel, majd ezek is elkezdenek követelőzni. Aztán ott van még a vallási vezető, aki egyből azon morfondírozik, hogy lehetne a delfinek közt is elterjeszteni a vallást. Más országok egyből azon pörögnek, miért nem nekik sikerült ez, vagy hogy mire is fogja őket felhasználni az USA (utóbbitól mondjuk jogosan félnek.)

Azt kell mondjam, egyik reakció rosszabb, mint a másik. A rajongás úgyis elmúlik, és ki tudja, mi marad utána? A többi is tipikus emberi borzalom. Ráerőltetni a másikra a saját kultúránk, világnézetünk. Gyűlölni azt, aki más, lenézni, alsóbbrendűnek nyilvánítani. Most őszintén, hogy tudnánk normális kapcsolatot kiépíteni egy másik fajjal, ameddig a saját fajtársainkkal (igen, az ember egyetlen faj, tessék ezt tudomásul venni) sem vagyunk képesek kijönni?

Szintén abszolút jellemző, hogy a kormány csak eszközként tekint rájuk, kihasználják őket. Ahogy most is azt tesszük minden élőlénnyel, az egész Földdel.

Nem csoda hát, hogy a delfinek, akik az elején beszámolnak arról, hogy számukra az ember isten, akire felnéznek, a végén kimondják ítéletüket: az ember rossz.

Befejezésül: érdekes kérdés, ha az emberre ennyire jellemző a rossz, a kegyetlenség (az embertelenség), akkor mi értelme egyáltalán az emberséges szónak? És miért hívjuk tipikus tulajdonságainkat embertelenségnek?

Robert Merle, Állati elmék, Európa Könyvkiadó, Bp., 2014.