Nem volt hercegnő, mégis már évek óta várban élt. Itt született, itt talált menedéket s annál még többet.

Csupán egyik otthona volt ez, de mindennél jobban szerette. A szürke, fényben más-más árnyalatot felöltő kövekből emelt épület számára a világ leggyönyörűbb helye volt, mely befogadta, egyszerre óvta és nyújtotta neki az igazi szabadságot.

Itt volt a legboldogabb, azonban mindenki elől titkolta. Tudta, eleget hallotta, a hercegnők élnek csak várban, és ők sem maradnak ott, hiszen foglyok, a sárkány foglyai, akikért eljön a herceg fehér lovon és lekaszabolja a sárkányt, majd a vérgőzös udvaron át kiviszi ölükben őket.

Teltek múltak az évek, rügyek bomlottak, virágok nyíltak, száraz levelek surrogtak, hópelyhek ropogtak. Változott ő is, akárcsak minden körülötte. Már felnőtt, már társa volt, ám még mindig rengeteg időt töltött a várban. Ennyi idő után sem fedezte fel teljes egészében ezt a megannyi csodát rejtegető helyet.

Egy nap aztán valami történt. Eddig is érezte ugyan, hogy a vár s benne minden él, de most attól kezdve, hogy belépett, mintha egy szellem követné, időről időre próbálná megérinteni. Minden egyes nappal kivehetőbbé és szilárdabbá vált alakja, mégsem sikerült soha megtestesülnie. Érezte a lény szomorúságát, szeretett volna neki segíteni, viszont sehogy se találta módját annak, hogy átlépje azt a határt, ami gátat szab vágyainak.

- Vissza kell mennem – köszönt el egyik este az árnytól, aki a kapuig követte.

Mielőtt kiléphetett volna, valaki megragadta a kezét.

- Tényleg el akarsz menni végleg? – érkezett a bizonytalan, halk kérdés mögüle.

Igen, mostanában többször felvetődött, hogy el kell hagynia a várat. Egyre erősebben nehezedett rá e követelés súlya, hogy normális életet éljen. Ugyanakkor, amint egyetlen egyszer is komolyan megpróbálta véghezvinni, térdre rogyott a rákulcsolódó izzó láncok okozta fájdalomtól. Úgy érezte, ha megtenné, azzal a saját szívét tépné ki a helyéről.

Lassan megfordult.

Egy fiatal férfi állt előtte. A látványtól földbe gyökerezett lába.

- Végre rendesen átölelhetlek – mondta az mosolyogva és magához húzta.

Még fel sem tehette kérdését, a férfi fülébe súgta a választ:

- Engem választottál. Vissza fogsz még menni, tudom. Hozzá is kötődsz, de a szívedet én ejtettem előbb rabul. És a te bűvöleted ejtett csapdába engem.