Elménk olyan, mint azok a fatáblák a teremben, amire megannyi rajzszöggel különböző üzeneteket tűzdelnek.  Akár egy sündisznó, de a tüskék itt minket szúrnak, és nem megvédenek. Ha nem is érezzük a fájdalmat, a kényelmetlenséget és hisszük a biztonságot, az csupán illúzió. Ahelyett, hogy elménket minél szabadabban használnánk, a mások és magunk által belé szúrt szögekkel egyre kisebb és kisebb mozgásteret hagyunk gondolatainknak. Megbénítjuk szellemünk, béklyóba zárjuk a testünk, leláncoljuk életünk és hisszük, tudjuk: rendben van ez így.

Rendben van ez így?

A kérdőjel csak akkor tűnik fel a mondat végén, amikor már nagyon fáj, amikor szenvedünk is, nemcsak szép csendben senyvedünk.

Ő is csak akkor jött rá. Pedig már híre-hamva se volt az embereknek, akik beledöfték azt a szöget, pedig már boldog lehetett volna.

Azzal mindig is tisztában volt, hogy bármilyen helyzet, ahol teljesíteni kellett – és számára minden ilyen volt, akár egy szimpla beszélgetés is – iszonyú feszültséget kelt benne. Szorongása, hogy mindenképp megfeleljen, teljesen eluralta, annyira, hogy egyre rosszabbul teljesített. Nem élvezett egyetlen beszélgetést sem, mert az egymást követő szavak olyanok voltak, mint egy aknamező. Mindig csak az járt a fejében: vigyázz mit mondasz! Elég egy rosszul megválasztott reakció és baj lesz. Amikor vizsgázott, egyre többször fordult elő, hogy a pániktól teljesen leblokkolt. Az államvizsgáján egész testében remegett, hangja alig volt hallható és az utolsó kérdésnél képtelen volt válaszolni. Az a nyökögés, ami távozott ajkain szánalmas volt. Ennek ellenére jót kapott, mégis otthon keserves sírásra fakadt. Mert a jó, nem kiváló. Képtelen volt azt nézni, hogy minden sérülésével együtt lediplomázott és jó eredménnyel. Képtelen volt, hisz az a szög ott volt benne mélyen. Helyettesítette anyja örökös elégedetlenségét, szidását vagy épp kárörömét. Sohasem lehetett elég jó, mert mindig hibázott valahol. Vajon, ha eléri a tökéletességet, arra is rákontrázott volna valamit?

A forgalmi vizsgáján, amikor pedig már évek óta nem beszélt anyjával, amikor egy szerető emberrel élt, a szög már annyira mélyre szúrt, annyira beágyazódott, hogy azon kapta magát, nem tud parancsolni saját, remegő lábának. A harmadik alkalmat, amikor elbukott már mindenki elől eltitkolta. Hoppá még egy szög! Ha tudod, hogy valami nem a megfelelő, legyen szó egy rosszabb jegyről vagy arról, hogy félórát inkább a barátaiddal beszélgetettél és nem lekésted a buszt, azt el kell titkolni. Hazudni kell róla! Csak el kell kezdeni mesélni és úgy bukkannak fel a szögek, mint a gyulladt sebből előszivárgó genny.

Makacs volt, bár minden kudarcot iszonyatosan megszenvedett, s nem egyszer mondta: itt a vége nincs tovább, valami mindig továbbhajtotta: csak még egyszer!

Addigra már nemcsak tudta, kimondta, hogy a szög létezik. Ki akarta húzni s ha nem megy, hát tépni, szakadjon minden, folyjon a vére, csak szabad legyen már végre! De a szög már rögzült, makacsul kitartott. Akarattal nem szerethetünk sem mást, sem magunkat. És itt a következő szúrás: utálta magát.

Annak, hogy negyedjére sikert aratott nem ő volt az oka, s így már nem is tudott örülni neki igazán. Örült ő bárminek valaha szívből?

Hogy a vizsgabiztos magától volt ilyen kedves és/vagy tapasztalt, vagy az oktatója járt közben, sose tudja meg, de ez alkalommal, amikor lába, minden megfeszített akarata ellenére újra remegni kezdett, a férfi megkérte, hogy nyugodjon meg egy kicsit, ráérnek, és csak utána folytassa. Csodák csodája utána minden ment, mint a karikacsapás.

Azóta újabb két év eltelt, a szögek még ott vannak, olykor még kínozzák, bár nyomásuk sokat enyhült. Hogy egy életen át rögzültek-e és együtt fog velük élni, netán még néhány hét, hónap, év és lassan kidolgozza magából őket, azt még nem tudja. Azt viszont igen, szeretne szabad lenni s egyszer szeretettel gondolni önmagára, akkor is, ha valami nem megy elsőre.