Ha egyszerűen kéne definiálni a fantasyt, akkor én azt mondanám: az a mese, ami már nem (vagy nemcsak) gyerekeknek szól. (Más kérdés, hogy a mesék célközönsége eredetileg nem is a gyerekek voltak.) Létrehoztunk egy műfajt, hogy nagy büszkén kijelenthessük: mi nem olvasunk mesét, mert az nem menő és nem felnőtt dolog. Ez pedig egy kamasz esetében hatványozottan fontos.

Figyelem! Jelen írásom nagyon-nagyon szubjektív és a párhuzamokat sem valamiféle tudományos módszer alapján húztam meg, illetőleg a Five valószínűleg nem a világ legjobb vagy legismertebb fantasy-ja, csupán példa, amiből megszületett ez a gondolatmenet.

Helyesbítsünk: a fantasy nem teljesen mese. Kevésbé szimbolikus, vagy kevésbé vesszük észre benne ezeket az elemeket, ugyanakkor több benne a kifejtett lélektan. Sokszor nagyobb ívű, több periódust megélő történet, melynek nem feltétlenül van kerek, egész lezárása, ellentétben a klasszikus mesék lineáris történetével, melyet rendszerint tanulság vagy happy end zár, de mindenképp kapunk benne egy feloldást, épp ezért butaság, hogy tiltják a nem túl derűs hangulatú meséket. Minden bizonnyal egy nálam jártasabb ember még sok mindent felhozna, mi elégedjünk meg ennyivel, ez csupán annak szemléltetése, miért inkább örököse semmint a mese maga a fantasy.

Lássuk a medvét! A Five története szerint adott nekünk egy másik világ, ahova egy (illetve több) átjárón keresztül lehet átjutni, ám e járatokat őrzik, az első könyvben láthatót például a száz éves griffmadár. Ha a mesebeli lényt nem számoljuk, akkor is már két elemünk van: kapu/út, amit őriznek és a másik világ/dimenzió. Ez a másik világ tele van mágiával, boszorkányok, varázslók, furcsa szellemlények, tündérek, halálmadarak is élnek itt. E világban a kriccsek elnyomva élnek Magnus, majd később lánya, Shamala alatt, míg egy másik nép, a krudeliek egy egykori átok óta képtelenek vízre szállni.

Adott a gonosz meg a királyfi is, akinek feladata, hogy legyőzze előbbit és elnyerje, megszerezze a királyságot. Legrandes azonban Magnus király fia, a törvényes örökös, akit testvére meg akart ölni. Ez is ismerős, ugye? A herceg, ki máshol nevelkedett, majd különböző úton-módon visszakerült eredeti helyére. A Five esetében Legrandes nem kapja meg végleg jutalmát, de a sztori még minden valószínűség szerint folytatódni fog. A gonosz, azaz elsősorban Magnus és Shamala árnyaltabbak, mint a megszokott mesék gonosza, aki sokszor egysíkú, nem kap saját történetet, pusztán funkcionálisan teljesíti feladatát. Egyre jellemzőbb, hogy már nem ilyen gonoszt ábrázolnak, hanem olyat, akinek saját története van, s akit nem biztos, hogy mindenképp elutasítunk. Ez egyrészről örvendetes, azonban nem osztom azt a nézetet, miszerint a régi, nagybetűs gonoszoknak nincs már helyük a történetekben. Mindkettőre szükség van (lásd: http://aoisakura.blog.hu/2016/06/29/hamisitatlan_mesevilag).

Miért? Mert a Gonosz valóban létezik, nem őrültem meg, de még ha nagyon-nagyon hiszünk is abban, hogy lelke mélyén mindenki jó és minden rossz, aljas, kegyetlen tettre van „magyarázat”, akkor is szükség van rá pszichológiai szempontból. Egy bántalmazott az első időkben kevés esetben tekint szenvedései okozójára úgy, mint emberre, számára ő a Gonosz. Igen, könnyen lehet, hogy a későbbiekben változik ez a kép és a Gonosz mögött meglátjuk az embert, de hiszem, a Gonosz kell, hogy kiadjam magamból a haragom, az elfojtott agresszióm, amit konzervál az, ha a bántalmazómat rögtön ugyanolyan embernek kell tekintenem, mint magamat. És szerintem van olyan, amit nem lehet megbocsátani és olyanok, akik (rossz értelemben) betegek és gonoszak. (Persze ez csak az én véleményem, és nem tartom magam szentnek.)

Mindezeken túl a történet telis-tele van még mesés elemekkel, mint a varázserejű tárgyak: a medál, ami képes irányítani a bolygók állását s így sötétségbe borítani a Földet; a kódex, ami elvezet az Angyalkertbe. Utóbbi megint csak jó példa: a kert, melyben valamit őriznek, rejtegetnek szintén ismerős elem lehet nekünk. Amit viszont még feltétlenül meg kell említenem, a segítők. Pontosan tudjuk, hogy a mesebeli hősök/főszereplők sosem egyedül győzedelmeskednek, bár a Five esetében még ezt sem tudni. Itt segítőnek tekinthetjük Karhant, aki Legrandest támogatja, vezeti, valójában ő csupán megadja neki a kezdő lökést, a kellő önbizalmat ahhoz, hogy visszaszerezze a trónt. Az öt gyerek egyszerre hős és segítője Legrandesnek.

Ha nem is teljes részletességgel, azért láttuk, mennyi nyoma van a mesének egy fantasyban. Ugyanakkor számomra a Five nem a legeslegjobb ilyen élmény volt s ettől az sem menti meg, hogy eredendő célközönsége a kiskamaszok és nem a felnőtt nők, mert a Narniát például imádtam. Nem nagyon tudom, hová fog még tartani a történet, egyelőre csöppet kusza, csöppet nem is tudom megfogalmazni, milyen. Lehet, hogy pusztán a hiányzó részek hibája, de nem tudom pontosan kinek, minek mi lenne az igazi szerepe, hova fut ki ez, egyszóval (hattal): nem áll össze ez az egész. Ennek ellenére fiatal palántáknak, a műfaj kedvelőinek, vagy csak egy kis kikapcsolódásra vágyóknak ajánlom, nem rossz, olvastatja magát, megvannak a maga érdemei, ám meglehet, másban is hagy némi hiányérzetet.

Arthur Madsen, Five – Az új generáció, Scolar kiadó, 2013.

Arthur Madsen, Five 2. – Shamala bosszúja, Scolar kiadó, 2015.