Gondolom, voltunk már néhányan olyan helyzetben, amikor úgy éreztük, tökéletes párt alkotnánk ezzel vagy azzal az emberrel, de valahogy sosem valósult meg e kapcsolat. Ennek többféle oka lehet, ahogy az is benne van a pakliban, csupán álmodozásunk festi olyan széppé a lehetőséget. Szerintem kamasz korában vagy fiatal felnőttként szinte mindenkinek akad egy ilyen „szerelme”.

A fent említett két könyvben egy-egy igen megható, szomorú kapcsolatot látunk.

A prímszámok magánya teljes egészében erre a kapcsolatra koncentrál. Két ember, Alice és Mattia történetét követjük nyomon hosszú éveken át.  Ők ketten annyira hasonlóak, két sérült lélek, akik illenek egymáshoz és mégsem. Olyanok, mint két puzzledarab, melyeket összeillesztenénk, de a nagyobb képet nézve, rá jövünk, van köztük egy harmadik darab, ami egy állandó távolságot definiál köztük, ami végérvényesen elválasztja őket.

Bennem több kérdés felmerült e sosem megvalósuló kapcsolatot illetően.

Nagyon hasonlóak, mindketten egy nagyon mély gyermekkori traumát őriznek, mely egész életükre hatással van. Alice étkezési zavarral küzd. Mattia önmagát bünteti, és sokszor okoz sérülést magának. Valóban működne egy ilyen kapcsolat? Meggyógyíthatja egymást két ennyire sérült ember? A szörnyűség, ami összeköti őket, ugyanakkor egy megmászhatatlannak tetsző válaszfal is. Hiszen amennyire én látom, az igazi okai annak, hogy többször is lenne lehetőségük kapcsolatuk megváltoztatására és elmélyítésére, mégsem lesznek együtt, azok ők maguk, főként az önmagát büntető Mattia, aki félelme és bűntudata miatt inkább eltaszítja Alicét. Bár hozzá kell tenni a lány sem igazán tudja, mit akar, nem egyszerű eset. Mintha folyamatosan két lehetőség közt őrlődne, egyszerre akar megszabadulni betegségétől (leginkább tudatalatt), miközben foggal-körömmel kapaszkodik is belé. Egy orvos felesége lesz, úgy hogy közben már a kapcsolatuk elején is tudta, nem szerelmes. A férfi csak pótlék, aki betölti az Alicében tátongó űrt, egy ideig. Addig, mígnem a köztük feszülő különbségek áthidalhatatlan szakadékká mélyülnek, szélesednek.

Mindezek alapján elénk kerül egy igen fogós kérdés: egy párnak mi a jobb? A hasonlóság vagy a különbség? Az igazság az, hogy nem lehet igazságot tenni, mert erre is, arra is lehet példát hozni, de van, aki úgy tartja, akkor jó, ha kiegészítik egymást. Az igazi válasz: attól függ… Kinek mi jön be, ki milyen személyiség. Megjegyzem Alice és az orvos kapcsolata nyomán, az fontos, hogy néhány alapvető kérdésben egyet értsünk vagy dűlőre jussunk. Fabio és Alice ugyanis egész kiegyensúlyozott pár, amíg nem kerül szóba a gyerekvállalás, amihez Fabio ragaszkodik, a lány viszont elutasítja.

Kazuo Ishiguro könyve más. Itt is van egy párosunk, akik között ott van egy harmadik. Ez a harmadik itt egy közös barátjuk, társuk. Ugyanakkor a történet nem pusztán róluk szól.

Elbeszélőnk, Kathy gondviselő, aki donorokkal foglalkozik. Az ő emlékeiről olvashatunk. Kathy és társai, akik Hailshamben, egy amolyan intézetben nőttek fel, klónok, akiket azért hoztak létre, hogy felnőttkorukban donorok legyenek. Bár sokáig nem nagyon tudják, mi is lesz velük és lehetőség szerint emberként nevelik őket, valójában nem azok, mert nem szabadok, mert a jövőjük előre meg van írva.

Még ha klónokról is van szó, lehet egyáltalán így bánni velük? Nekik nem járnak jogok? El lehet venni a szabadságukat, az életüket? És nekünk vajon mennyi szabadságunk van valójában?

S mint kiderül, aránylag gondtalan gyermekkoruk is puszta kegyen múlott, mert a támogatók csak addig álltak Hailsham mellett, míg jó volt a közhangulat és így nekik előnyük származott ebből. Vajon a valóságban mennyi ilyen ideiglenes kegyet gyakorolnak a politikusok? Vajon a te vagy az én emberi jogaim meddig élnek? (Ha körülnézek, nem biztos, hogy valóban van nekünk olyan, s ami van, nos az ki tudja meddig…) De tegyük ezt félre!

Egy ilyen környezetben követik előre megírt életútjukat Kathy, Ruth és Tommy. Végig érezhető, hogy Tommy és Kathy között van valami, ám nagyon sokáig, míg gondviselők nem lesznek, Tommy Ruthszal van együtt, aki számomra enyhén visszataszító karakter. Kathy még mindig gondviselő, amikor két barátja már donor, így kerül velük újra kapcsolatba. Ruth halála előtt bevallja, csak azért volt Tommyval, hogy ők ketten ne lehessenek együtt. Végül Kathy és Tommy ugyan rövid ideig megtapasztalhatja a boldogságot, de reményük, hogy halasztást kaphatnak, hamisnak bizonyul és kapcsolatukra sötét, fojtogató árnyékként vetül rá elkerülhetetlen sorsuk, mely nem sokára véglegesen elválasztja őket.

Paolo Giordano, A prímszámok magánya, Európa Könyvkiadó, Bp., 2017.

Kazuo Ishiguro, Ne engedj el, Európa Könyvkiadó, Bp., 2016.