Halhatatlan volt. A legnagyobb harcos egykoron, akinek sikerült túljutnia mindhárom akadályon abban a barlangban, melynek mélyén egy isteni lény őrizte a halhatatlanságot adó kincset. Nem tette próbára, nem akart vele harcolni, csak átnyújtotta neki a jutalmat.

Évezredek teltek el azóta és ő még mindig él, még mindig ugyanolyan, mint azon a napon. Él és mégsem, mert olyan, akár egy szobor, mozdulni képtelen, változatlan. Egy szobor, amit egy vákuumos helyiségben tárolnak, ahol nem éri napfény, sem eső, sem szellő.

Miközben ő örök életének bilincsében szenved, az isteni lény újra s újra születik, mindig megújul, örökké változik. Sosem emlékszik rá, a hősre, aki elért hozzá. Pedig a halhatatlanná lett ember csak utána vágyakozik.

Így élnek ők, az örökkévalóság füzérének gyöngyeit morzsolgatva, egymás mellett, de sohasem együtt. Egy istennő, aki az örökkévaló törvénynek engedelmeskedve állandóan változik és az ember, az ostoba, aki örökké változatlan akart maradni; s most, hogy kívánsága teljesült, inkább szabadulna szenvedésének forrásától, de képtelen rá.